2015. február 10., kedd

WPX ~ "...csak azért, mert valaminek 4/4-es ritmusa van, még nem maga a sátán írta."

A zene mindenkié. A zene célja a szórakoztatás, a tanítás és mindenekelőtt az önkifejezés. Mivel mind mások vagyunk, mind más hangszereket, más stíluselemeket és ritmusokat szeretünk és ezért nem ítélhetjük el egymást. Ostobaság lenne beskatulyázni, vagy bármilyen stílushatárok közé szorítani.
A blogon eddig főleg rock/metal vonalon mutattam be nektek zenészeket, most viszont egy picit más, elektronikusabb vizekre evezünk. Szeretném, ha egy picit más stílusokkal is megismerkednétek. A cél nem az, hogy megszeressétek, csupán az, hogy megértsétek a másikat.
A vendégem WPX, alias Bischof Gergő.

Üdvözöllek a Blackbird Music Blog hasábjain! Hosszú ideje tervezgettem már hogy egyszer majd kifaggatlak, most azt hiszem eljött végre az ideje. Azt hiszem az a legjobb, hogy a legelején kezdjük. Régen, kamaszkorunkban nagy büdös rocker voltál velem együtt, mi motivált, vagy mi kattant be, hogy kipróbáld magad ilyen jellegű zenében?
Bischof Gergő: Először is, szögezzük le, hogy még mindig imádom a metált meg a rockot (az olyan bandák, mint a System of a Down, a Children of Bodom, meg a Billy Talent, hogy egy könnyedebbet említsek, még mindig nagy kedvenceim). Annyi történt, hogy úgy öt-hat évvel ezelőtt az egyik barátom mutatott pár elektronikus zenét, és volt, amelyik nagyon megtetszett. Elkezdtem a dolgok mélyére nézni (hála istennek a barátom, aki mutatta a zenéket, az igényesebb elektronikát szerette és szereti is a mai napig), és felfedeztem, hogy attól, mert e zenék nagy részét nem élő hangszerrel készítik, még lehet elképesztő dolgokat összehozni. Addig amolyan bigott voltam zenei téren, élből elutasítva mindent, ami nem a metál kategóriába esett, de azóta hatalmas mértékben kiszélesedett a zenei látóköröm és szinte mindent meghallgatok a 80-as évek szintipopjától a UK garage-ig, kivéve persze a mai populáris zenék nagy részét, mivel az igénytelenség még mindig bántja a fülemet. 

Melyik volt a legelső dalod? 
B. G.: Az első dalomat sosem publikáltam, nem is lett neki címe. Hatalmas, kaotikus massza volt az egész, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan kell autentikus és tiszta hangzást összerakni; viszont a merevlemezemen azóta is megvan, és néha érdekes visszahallgatni, hogy meddig jutottam el azóta, amikor azt a zenét kiexportáltam a programból, hogy na most kész egy zene.

Időközben elég komoly kis technikai hátteret is sikerült felépítened magad mögé, milyen programokkal és eszközökkel dolgozol?
B. G.: Alapvetően kettő darab programmal dolgozom: a Propellerheads Reason épp aktuális verziójával, illetve a Reaper Audio x64 nevű csodával. A zene magja a Reasonben születik meg, a hangok nagy részét egy-két sampletől és a dobok némelyikétől eltekintve saját magam keverem ki/veszem fel az egyszerű mikrofonommal. Hála a számítógépnek, így tudok például egy egyszerű sziszegésből, csettintésből, vagy a kulcscsomóm rázogatásából cintányért, snare-t vagy kickdrumot csinálni. Miután a zene egésze összeállt, kezdődik a második fázis: egyenként kiexportálom a sávokat, az összes sávot, amiből a zene áll (ez néha 40-50 sávot is jelent, mivel minden egyes cintányért meg apró hangot külön .waw fájlba mentek ki), és Reaper-ben kikeverem a végleges hangzást, mi hol szóljon, milyen hangosan, illetve ezt használom masterelésre is. Az elmúlt pár év alatt megtanultam kielégítő módon masterelni, nem mondanám, hogy profi vagyok, mint egy erre szakosodott stúdió, de pillanatnyilag bőven megfelel az igényeimnek az, amit elő tudok állítani. A Reaperben emellett néha szoktam különböző VSTi pluginnokal egyéb hangokat, dallamot hozzáadni, mivel a Reason alapvetően nem tágomatja ezeket az ún. third-party pluginokat. Ha valamilyen élő hangszert szeretnék felvenni, gitárt, zongorát, vagy bármilyen más zajt, akkor egy nagyon egyszerű Logitech mikrofon áll rendelkezésemre, ami nem erre a célra lett tervezve, de általában el tudom érni a keverés során, hogy az emberek ne vegyék észre, hogy nem egy profi cuccal vettem fel a bizonyos hangokat. Emellett még két felszerelésem van: egy Sinn Status 24/7 hangkártya/monitorfigyelő, és egy Pioneer SE-M390 típusú stúdiófejhallgatóm, semmi mást nem használok.

Időközben kiadóval is sikerült leszerződtetned, milyen érzés?
B. G.:
Azok között, ahol megjelentem, vannak nagyobb kiadók is, akik szélesebb közönséggel rendelkeznek (pl. Balkan Connection South America, Entangled, Rabies, ADRO, Callote), illetve kicsi „garázskiadók”, amelyek egy-egy szubkultúrának szolgáltatják a zenét (Frequency Speaks, DC10, Perfection, Tales Rec, stb…). Mindkettő típusú kiadó közül van olyan, aki csak a profitot látja az emberben, és olyan is, amely tényleg a zene szeretete miatt adja ki a zenédet, és éppen ezért becsben tartja magát az előadót is. Bárhogy is legyen, mindig jó érzés azt látni, hogy xy megvette a zenéd, vagy csak megosztotta ilyen-olyan közösségi oldalon.

Ezek mellett van egy saját kiadód is. Honnan jött az ötlet?
B.G.: Nagyon egyszerű a történet: elegem lett, hogy néhány kiadó a stílusom miatt reklamál, hogy be akarnak szorítani egyetlen egy műfajba, ezért úgy döntöttem, hogy alapítok egy saját kiadót, amivel azt teszek, amit csak akarok. Beszéltem a Proton Limited nevű disztribútor/rádió főnökével, és ő nagyon készségesen igent mondott a kérdésemre; erre külön büszke vagyok, hiszen a Proton nagyon sok híres kiadó anyacége, hogy így mondjam, olyanoké, mint a Proton Limited, Subtract Music, Klangwelt, vagy a már említett Balkan Connection. Miután minden kérdést rendeztünk, helyet kaptam ebben az illusztris társaságban.

Milyen előadókkal sikerült megismerkedned a WEIRD által? 
B.G.: Rengeteg emberrel sikerült beszélnem az elmúlt egy év során, mióta a kiadóm létezik, és a legtöbbjük különleges. Akiket kiemelnék, azok között ott van Yasser Garibay, egy mexikói srác, aki kellemes melodikus technó zenét ír, honfitársam, Nayour, akinek a zenéi, bár nagyon depressziósak és sötétek tudnak lenni, de valahogy mindig elérik a „szomorú öröm” hatását, mikor hallgatom, vagy például ott van Bahlzack, akit majdnem egész Magyarország imád a Come Follow Me című slágere miatt, ami nemsokára a Weirdnél fog megjelenni. Megemlíteném még Karnyvalis-t, Franciaországból, akinek a „Wireless Puppets” című számától még mindig feláll a szőr a hátamon, vagy a német Cameron Thias-t, aki ügyesen keveri a hip-hopot a technóval, vagy a szintén magyar Daniel Meistert, aki valahol a deep és a tech house határán mozog, lassú, de súlyos ütemeivel és sokatmondó kompozícióival; de mivel én döntöm el, hogy ki ad ki zenét nálam, és ki nem, ezért büszkén kijelenthetem hogy eddig mindegyik kislemez vagy nagylemez, ami megjelent nálam, különleges a maga módján. Bevallom derekasan, az utóbbi időben kissé hanyagoltam a kiadót, mivel a saját projektjeimre koncentrálok, de ez csak átmeneti jegelés.

Szerinted zenész körökben miért nézik le ennyire az elektronikus zenét? 
B. G.: Ennek több oka lehet. Az egyik, hogy anno mikor a 90-es évek elején kialakult az egész elektronikus zene, ugyebár úgynevezett rave partykon lehetett ilyesmit hallani, ahol sajnálatos módon a drogfogyasztás nem hogy általános, de elvárt dolog volt, és ez az egész elektronikus zenére rányomta a bélyegét mind a mai napig (én is rengetegszer megkaptam, hogy én biztos különböző tudatmódosító szerek hatása alatt írom a zenéimet). A másik talán az, hogy az emberek meg vannak győződve arról, hogy elektronikus zenét írni könnyű, és hogy bárki össze tud rakni egy ún. „duc-duc” zenét percek alatt. Megjegyezném: van igényes, és igénytelen része ennek a műfajnak is, csakúgy, mint mondjuk a metálnak, a rocknak, a popnak, bárminek… tény, hogy van olyan zene, amit össze lehet rakni pár óra alatt, mert az embernek épp olyan ihlethulláma van, amitől a múzsák is összepisilik magukat, de van olyan is, amit az ember hónapokig babusgat, mint egy rejtett szerelmet, mire teljesen kiforr az adott dal. Amit manapság a rádiókban játszanak, az ún. EDM zenék (Martin Garrix, meg Steve Aoki, ilyesmi) rém egyszerűek, ugyanarra az egy sémára épülnek, és nem nagyzolásból, de egy fogadás alkalmával 16 percembe telt összerakni egy olyat, amit a Rádió 1 lejátszana mint a legújabb szuperslágert. A harmadik dolog természetesen a bigottság: csak azért, mert valaminek 4/4-es ritmusa van, még nem maga a sátán írta. Tessék szélesíteni a látókört! :)

Az ilyen jellegű muzsikának is nagyon sok különböző stílusirányzata van, mesélnél róluk?
B. G.:
Szerelmes vagyok a dallamokba, bármilyen műfajban jöhet, de leginkább a melodikus technót kedvelem: Worakls, N’to, Extrawelt, Marc Marzenit és a többiek. Amikor ereszd el a hajamra vágyok, akkor minimal technót illetve sima technót hallgatok (Spektre, Dusty Kid, Richie Hawtin, stb), de bármilyen műfajból meghallgatok bármit. Nagy kedvenceim még Henry Saiz, Burial (istentelen túlvilági zenét ír), illetve a különböző videójátékok zenéi, például a Dark Souls című darab muzsikáit bárhol, bármikor képes vagyok fogyasztani. Emellett hallgatok klasszikus zenét, Chopin nagy kedvencem, illetve filmzenéket, John Williams, Hans Zimmer és Howard Shore dallamait.

Mi az, amit te át szeretnél adni a közönségednek?
B. G.:
Bármit, amit épp az adott pillanatban, mikor a zenét írom, érzek: szomorúságot, szeretetet, dühöt, csalódottságot, vagy egy fikarcnyi elhaló örömöt, bár megmondom őszintén, kifejezetten boldog zenét még sohasem írtam. Nem vagyok képes rá valami okból.

Köszönöm szépen hogy itt voltál velem, nagyon sok sikert kívánok neked a jövőben is!


K.E. Lenhárd