2013. október 9., szerda

Saviour - First Light to my Death Bed

Az ausztrál hardcore színtérről ismert, 2009-ben alakult Saviour a 2011-es Once We Were Lions című bemutatkozó nagylemeze után, egy sűrű koncertezős időszakot lezárva, nem olyan régen teljesen átgondolta a zenei irányvonalát.
Tavaly áprilisban a csapat készített egy közös dalt, egy Shontay Snow nevű énekesnővel, aki a későbbiekben majdnem az összes új dalban is megszólalt.
Egy hónappal később megjelent az Unstoppeable és az elmúlt félévben egy csodálatos kliptrilógiát is készítettek a srácok. /ezt a cikk végén meg is nézhetitek./
A trilógia első epizódja, a Jaded elsöprő sikert aratott és a Saviour szerződést is kapott Ausztrália legnagyobb kiadójánál, a UNFD-nél.
Hihetetlenül nehéz dolgom lesz az év végi toplistám összeállítása során, hiszen az August Burns Red, a Northlane és a City in the Sea lemezek után most megint egy 10 pontos anyag került fel a polcomra.

Saciour - First Light to my Death Bed 42:29
2013.10.04.
UNFD

01. Undead
02. Stories
03. Unstoppable
04. Amber
05. Jaded
06. Mercenary
07. Escape
08. Strength
09. Collapse
10. Needles
11. Karolena
12. Morning

Bryant Best - ének
Lyndsay Antica - gitár
Graeme Burgess - gitár
Paul Blythman - basszusgitár
Jordan Mather - dob

A First Ligh to my Death Bed az egyik legösszeszedettebb lemez, amit valaha láttam. Nagyon erősen kötődnek egymáshoz a dalok, a dalok nagyon erősen kötődnek a kliptrilógiához és a videók alapján készült az album dizájnja is.
A borítón, a klipek tragikus szerelmespárjának Karolenáját alakító Laura Collier szerepel, illetve a hátlapon és a belső lapokon, feltűnik a pár másik fele, Alex Glasson is.
A lemez szövegvilága gyakorlatilag a kettőjük kapcsolatáról, konfliktusairól, szenvedésükről és lelki vivódásaikról szól.
Nagyon jó, ahogy a csapat énekese Bryant és a vendég Shontay, duettszerűen adják elő a "párbeszédeket". A zene atmoszférájával együtt, ez hihetetlenül egyedivé teszi az albumot.
Zeneileg igazán nincs túl bonyolítva. Alapvetően egy a szokásosnál mélyebbre hangolt, jó kis dinamikus, grooveos zenéről van szó. Ötletes, de néhol azért picit unalmas a riffelés. Ez csak akkor tűnik fel ha az ember külön oda figyel, hogy mit is játszik Lyndsay és Greame, mert egyébként a csodálatos gitárdallamok és a női ének kötik le a figyelmet. Nagyon fülbemászó a lemez dallamvilága.
Ami elsőre nem igazán tetszett az a hangzás volt. Valahogy nekem túl rideg volt az, ahogy a gitárok megszólaltak. Ilyen melankólikus témához egy sokkal melegebb, lágyabb lead hangzást képzelnék el. 
Nem tudnék egyetlen dalt sem kiemelni a sorból, ami jobb vagy rosszabb volna a többi közül. Személy szerint a Jaded-hez van egy kis személyes kötődésem, de valószínűleg csak azért, mert azt hallottam elsőként. Ezt a lemezt egyben kell meghallgatni. Minden dal összefügg és csak együtt adhatják át azt a képet, amit a srácok is megfestettek a fejükben, miközben megírták a dalokat.
Sajnos a metalcore/hardcore színtér világszerte el van laposodva. Sorban érkeznek az unalmasabbnál unalmasabb és klisésebb anyagok. Nem hinném hogy ez azért van, mert nem tudnának, hanem sokkal inkább azért mert nem MERNEK nagyobb szabadságot engedni a fantáziájuknak. A már fent említett ABR, Northlane és CIS hármas után most a Saviour is nagyon messzire el mert rugaszkodni, ezzel remek példát mutatva a réteg képviselőinek.
A First Light to my Death Bed nagyon magasra tette a lécet és büszkén foglalhat helyet mindenki műfaj kedvelő gyűjteményében.

10/10

https://www.facebook.com/SaviourAustralia?fref=ts



Len