2013. augusztus 29., csütörtök

Baricsa Gergő "Swéd" ~ CORT GB 75 OPN/Marshall Bass State 150B

Üdv minden kedves zeneszeretőnek, zenésznek és olvasónak. Baricsa Gergő, „Swéd” vagyok, a budapesti székhelyű progresszívebb metalcore és deathcore határmezsgyéjén lavírozó Absolved zenekar bőgőse. Engem ért a megtiszteltetés, hogy egy rövid körutazásra kalauzoljalak benneteket, melyben megismerkedhettek hű csatlósaimmal, akiknek már évek óta a hangzásomat köszönhetem.
Azzal nem untatnálak benneteket, hogy milyen lélekvesztő labirintusokon át jutottam el, a jelenlegi setup-ig, mert ahogy tanult kollégám mondta valamikor: „Kifogyna a blog tollából a tinta.” Így szorítkozzunk a tényekre, pontosabban arra a duóra, akiket a koncerteken is hallhattok. Már lassan két éve, hogy letettem a voksomat, jelenlegi basszusgitárom mellett.


CORT GB 75 OPN
Test: mocsári kőris
Nyak: kanadai juhar (csavarozott)
Fogólap: juhar (15 3/4")
Bund: 22 (2,7mm)
Menzúra: 34” (864mm)
Berakás: gyöngyház (téglalap)
Húrláb: EB12(5)
Hangoló: HipShot
Elektronika:
Alnico Pickupok: Jazz PSEB1A-5/F és MBA4P-5
Potméterek: 1 hangerő, 1 blend, 1 band, aktív-passzív EQ, slap switch
Szín: Natúr fa, lakkozott
Gondolom nem én vagyok az egyetlen basszusgitáros, aki éveken át vergődött álmatlanul éjszakákat, hogy akkor most végül melyik húrt is válassza. Aztán végigzongorázva a paletta, pénztárcámhoz mért kínálatait, végül a D'addario XL Chrome szettje mellett döntöttem. A zenekar alapvetően drop A hangolást használ (7 húron), így mostanra a (45, 65, 85, 100, 132) vastagságra váltottam. Én a standard A hangolás mellett döntöttem (A, D, G, C, F), mert sok témát számomra könnyebb úgy eljátszani, hogy nem kell kapkodnom, a fekvések között. Itt jegyezném meg, hogy régebben – talán még most is – a Warwick gyártott egy bizonyos 45-135-ös 5 húros szettet, amit hibrid szettként reklámozott, de ez véleményem szerint inkább volt marketingfogás, már csak azért is, mert más gyártó – aztán javítsatok ki, ha tévedek – nem is készített ilyen összeállítást. De amint próbálgattam a szárnyaimat a slap-elés terén is bebizonyosodott, hogy bőven elég a 132-es A és a 100-as E húr, hogy kellően feszes hangzást kapjak.
Az élesebb szeműek gondolom már észrevették, hogy a fent bemutatott basszusgitár paraméterei nem sokban (egész pontosan, egyáltalán nem) különböznek, a gyári paraméterektől. Ennek igen egyszerű oka van. Egyrészt, hogy sose voltam buhera-mágus, másrészt amikor az Ibanez SDGR 305-ről váltottam, eleve olyan hangszert szerettem volna, ami némileg szélesebb spektrumú. Oké, hogy a metál a fő profil, de ahogy bonyolították Matyiék a gitártémákat, nekem is fel kellett vennem, az egyujjas, kifordított bundakesztyűt és a puszta röfögés már nem tűnt elégséges megoldásnak. 
Így egy darabig hajtottam egy ATK után, majd egy kedves ismerősömön keresztül sikerült kipróbálnom és a végén szert is tennem erre a Cort modellre. Tudom-tudom… a Cort olyan mint az internetes pornó: Vagy több száz oldalt végignéztek már, vagy elvből nem kattintottak még rá, de aki még nem tette, hiába is tagadja, mozgatja a fantáziáját a dolog. Nekem bevált (…ugye még mindig a basszusgitárról beszélünk?!) és bármennyire is szeretnék belekötni, „sajnos” azt kell mondjam, hogy ár-érték arányban abszolút megállja a helyét. Nem mellesleg iszonyat strapabíró egy darab fa. Sok kényelmetlen szituációt átvészelt már keménytok és különösebb sérülések nélkül. 
Ám mindez mit sem érne, hogyha nem dohogna mögöttünk a legjobb barátunk őfelsége, Mr. Marshall Bass State 150B kombó kiadása. Igen, szós sincs fej-láda összeállításról és azzal is tisztában vagyok, hogy mindössze 150 Watt. Ám ha figyelembe veszem azt, hogy ha most le kellene írnom, hogy annak idején – jó pár évvel ezelőtt – mennyiért is sikerült hozzájutnom, most egészen biztos sikkasztásért indítanának ellenem eljárást. Másrészt eddig nem volt olyan bulink, ahol a csődöt mondott volna, akár a megbízhatóságot, akár a hangerőt és minőséget vesszük górcső alá (a klubkoncertekről kezdve, egészen a Hegyalja Fesztiválig) nem találok okot arra, hogy ne húzzam ki magam büszkén, amikor Őkelméről beszélek. 
- Aktív és passzív bemenet 
- Csöves és tranzisztoros előfok 
- 7 sávos grafikus EQ - Kompresszor 
- 15” Hangszoró
Első ránézésre nem egy nagy durranás, ám van benne épp elég lehetőség. Elsőként, amit én imádok benne – és eddig elég sok technikus is szerette – az a bizonyos D.I. kimenet, mely a kis klubok esetében több tonnás köveket hullajt nemes egyszerűséggel a porba a staff vállairól, hogy nem kell a mikrofonokkal bíbelődni beállásnál. Az egyszerűség gyönyörködtet. És ha a Cortra éppen azért váltottam, mert szerettem volna magam mögött hagyni a szabvány-metál hangzást, akkor a Marshall éppen azért lett a szívem csücske, mert a vintage hangzás is az. Van amikor kell a sterilitás, de nekem valahogy mindig jobban feküdt ha visszafelé ragadt a soundra némi kosz és mocsok. Ezt a kívánságomat pedig, Mr. Marshall fenntartások nélkül teljesíti is. 
Ami nekem eddig bevált, és a beállítások, amelyeket a koncerteken használok, maradtak továbbra is az egyszerűség talaján: 
- Blend: negyed felett 
- Bass: majdnem csutkán 
- Treble: háromnegyed 
- Kompresszor: Felesen
- Deep kiemelő 
 EQ beállítások: 
- 160Hrz, 2 és 2,5Khrz a legmagasabbra, 640Hrz valamivel fél alá, a többit pedig „lépcsős megoldással hidaljátok át”. Mindenképp limiterrel, mert vagy a technikus kolléga fog a fejetekhez vágni egy 32-es csavarkulcsot, vagy szétfüstölitek a vasat. Nem mai eresztés már a Szentem, így bekapcsolás után – ahogy az a csöves cuccoknál már csak lenni szokott – hagyom mindig pár percet szuszogni, nehogy meghúzza magát az edzések alatt. Alapvetően ezek a beállítások slap-hez a legideálisabbak, de itt kanyarodunk vissza, Cort barátom megnyerő képességeihez. Ugyanis én rendszerint ezt a setup-ot passzív üzemmódban használom. Sokszor sikerült már összegerjednem, sípolnom, visítanom amíg rájöttem, hogy érdemesebb a tisztább és érthetőbb hangzás kedvéért inkább feltekerni egy kicsit magasabbra a hangerőt, s több teret adni a hangszeres (nem)tudásnak, ami a játék dinamikáját illeti. Elvégre egyenlőre még nem kellett több tízezres férőhellyel rendelkező csarnokokat beharsognunk. Valamint a pickupok külön-külön kapcsolgatási lehetősége elég teret ad, ezen egy erősítő beállítás mellett is arra, hogy akár ujjal, akár pengetővel, akár slap technikával ugyanazon a szinten szólaljak meg. Példának okáért, a „Born From Void” című dalunkban, az utolsó breakdown előtt, az addig használt JB+MM párosból, egyetlen kattintással ki tudom iktatni a JB-t, így az igazán súlyos rész úgy robban be, mintha ocatvert használnék. Másik példaként pedig ott a „Begin To Believe”, amely elején, a slap rész preckó beálításokkal fut (JB+felezett MM), majd innen váltunk a már megszokott kombinációra. A kapcsolók állásain kívül, csak a képzeleted szabhat határt… 
Persze nekem is vannak álmaim, ami a jövőt illeti. Mindig is mozgatták a fantáziámat a Warwick Corvette, vagy a Warwick Thumb Bass modellek és volt szerencsém pár éve kiporolni egy Ashdown Mark King Singature-t és szerelem volt első hallásra, de eddig még nem sikerült a cigi pénzből félretennem eleget. Ám a jelenlegi – tűnjön bármennyire is szegényesnek – összeállítás, mind a céljaimnak mind a lehetőségeimnek tökéletesen megfelel. 
 Köszönöm a lehetőséget, a Black Bird Music Blognak és nektek a türelmet, hogy végigolvastátok, ezt az erősen konyhanyelvre degradált élménybeszámolót. 
Találkozzunk élőben is! Cheers! 


Len