2012. március 27., kedd

Mi is megy a mai zenevilágban? Vol2.

Ezúttal arról lesz szó, hogy mi is megy manapság a zeneiparban, hogy működik egy zenekar élete, mivel kell megküzdenie egy csapatnak manapság.
Hat különböző magyar zenészt választottam ki, a kevésbé ismerttől, a reményt vesztetten és a sikeresen át, a külföldre menekültig, hogy mindenféle szempontból megismerhessük a dolgot. Két körben fogom leadni nektek az anyagot. :)
Első adag: http://blackbirdmusicblog.blogspot.com/2012/02/mi-is-megy-mai-zenevilagban.html
Következő három vendégem: Bodor Máté(Chapters), Anga-Kis Miklós(Subscribe) és Bátky Zoltán(ex-Wendigo, Stonehenge, ex-Hard stb.)


Az internet ugye nagy előnyt adott a fejlődésnek, de durván vissza is lökte az ipart…
Bodor Máté: Én nagyon sok mindent köszönhetek az internetnek… rengeteg kapcsolatot sikerült kialakítanom a világhálón. Nem is beszélve a sok zenekarról, akiket megismerhettem. Régebben a Hammerworld magazin volt az egyetlen út, hogy új bandákat felfedezzek, meg persze ismerősök által. Igaz, hogy akkoriban az egész zene „felfedezése” sokkal személyesebbnek tűnt. Mindig vártam, ki miket mutogat, hol hallok valami újat. Most is így van, csak olyan mennyiségben bombázzák az emberbe az új lemezeket, zenekarokat, hogy nincs is idő mindent normálisan meghallgatni… valahogy, kicsit értékét vesztette az egész. Másik hátrány ugye a letöltés. Bár ez mindenki magának dönti el, hogy letölt e valamit vagy nem. Sok ismerősöm van, aki letölt egy lemezt, és ha tetszik neki, akkor meg is veszi. Ezzel szerintem nincs is baj. Pop zenészek Amerikában meg Angliában ugyanúgy elérik az arany/platina lemez státuszokat letöltés ide vagy oda… Ha valaki a pénzt akarja, meg nagy vagyont akkor nem kell metál bandát csinálni, ha meg igen akkor viselje el, hogy lemezből pénze nem lesz, viszont annál több koncertet kell nyomnia.
Anga-Kis Miklós: Az internet fejlődésének hatása igencsak kétpólusú. Egyrészt szuper, hogy mindenki egyből elérhető a világ minden pontján, másrészt pedig olyan szintű túlkínáltat keletkezett, hogy az befogadhatatlan. Az induló zenekaroknak egyrészt nagyon jó, mert ha ügyesek, faszán tudják promotálni magukat, másrészt viszont nagyon nehezen jutnak egyről a kettőre. Az is fontos, hogy mindenféle technikai infot is pár kattintással tudnak megszerezni a fitalok, és így sok felesleges szívástól megkímélik magukat. Nekünk nem volt ilyen könnyű dolgunk. A felvételek is megcsinálhatóak egy jó számítógéppel, pár mikrofonnal és egy hangkártyával. Ezek óriási dolgok.
Egyébként nem gondolom, hogy az internet visszalökte az ipart. A válság lökte vissza az ipart. Az emberek nem járnak már "csak úgy" megnézni egy-egy koncertet, mert nincs rá pénzük. 10x meggondolják, hogy az adott hónapban melyik bulira fognak jegyet váltani. Ez azt eredményezi, hogy a közepes és a kicsi zenekarok lehetetlen helyzetbe kerülnek, mert nem nagyon járnak ezekre a bulikra a népek. Emiatt nehéz egy most induló zenekar élete.
Bátky Zoltán: Elég érdekes lenne, ha erről lehetne valamilyen egyértelmű véleményt alkotni. Az internet és a zene kapcsolatáról leginkább a kényelem szó jut eszembe, és nem egyértelműen pozitív értelemben. Kölyökkoromban olvastam Erick Kästnertől a Május 35-öt, ami ugyan gyerekkönyv, de több nagyon durva disztópia is figyel benne (felnőtteknek is tessék szépen elolvasni). Ebben van egy olyan világ, ahol már mindenki csak fekszik, a gépek mozgatják a házaikat egymás mellé, ha beszélgetni akarnak, még a kaját is "letöltik" a szájukba. Valami ilyesmi következett be a "nyugati világban", ahová már mi is tartozunk, legalábbis ebben a tekintetben.
Mindenki azon kattog, hogy a letöltések tönkreteszik a lemezvásárlást, és a zenekarok nem élnek meg... Nos, segítek, az underground eddig sem élt meg saját zenéjéből. Az első Stonehenge lemezből még fogyhatott pár ezer itthon és megint pár ezer külföldön, évekkel később mi lettünk a "kult" zenekar, ami azt a hamis képet sugallja, mintha tizenegynéhány éve valami iszonyúan nagyot villantottunk volna "kereskedelmileg is". Hát nem.
Az, hogy most már nem kétkazettás magnón másolgatja mindenki a "gyári kazettákat", hanem még kényelmesebben, mindössze pár egérkattintással leszedi a teljes lemezeket a netről, egyszerűen bepunnyadt a tisztelt közönség. Ha megfigyeled, koncertre is egyre kevesebben járnak el, pedig koncertet nem lehet ám letölteni - viszont valahogy a letöltés annyira lelöttyesztett mindenkit, hogy nem szakadnak ki a gépeik (vagy a tévé) elől, és nem teszik meg azt a pár buszmegállónyi utat a következő koncerthelyszínre sem. Viccesnek hangozhat, de szerintem szomorú: csak akkor adhatnának az underground zenekarok újra sikeres koncerteket, ha elmennének mindenkihez a nagyszobába, egyenként lejátszani a bulikat.
Iszonyatos kínálati piac termett zenéből, még underground szinten is, a túletetett közönség pedig tényleg csak a csúcspontokra megy már el nézőként. Visszatérve a web lehetőségeihez: igen, manapság már bárki készíthet profi zenekari weboldalt, az emberek képébe tolhatja magát Facebookon, tehát elvben igen, előnyt is jelent, de pontosan ez üt vissza a másik oldalról. Az egyszeri zenehallgató mást sem csinál naponta, mint zenekarok százainak ilyen-olyan hírlevelei, meghívói között próbál eligazodni.
Régebben egy kiadó neve még egyfajta szűrőt is jelentett - persze nem tökéleteset, de azért azt lehetett tudni, hogy ha egy nevesebb kiadó elém tol egy zenekart, akkor az valószínűleg valamilyen szinten minőségi vagy érdekes, még ha nem is az én zeném. Ma pedig már az is csillogó-villogó honlapot farag csicsás zenekari fotókkal, médialejátszóval és egyebekkel, aki még az A hangot se találja meg a gitáron, mert azt viszont fordítva fogja meg.



A zenészek eléggé multifunkcionálissá váltak. Ugye mindenkiből zenész mellett dalszerző, hangmérnök, vágó, designtervező lett. Ez talán jó, vagy rossz?
B. Máté: Változó. Egyéntől függ… aki szeret több dolgot csinálni egyszerre annak jó. Én például egy egész turnén szívesen állítom föl a merch asztalt, adok el pólókat, közben behangolok, beállítjuk a soundot. A designt azt már inkább bízom profira… haha. A dalaimat meg magam szerzem, szóval az nem teher, legalábbis nekem. Persze nagyon jó lenne, ha csak magával a zenéléssel kellene foglalkoznom, de szerintem unatkoznék… Előző turnén is koncert előtt lenyomtam két helyi tanítványt, aztán pólókat árultam, zenéltem… segítetek pakolni, jó is így :)
A. Miklós: Nem rossz. Ha a zenésznek nem a gyárban kell dolgoznia, hanem a zeneipar különböző ágaiban tud elhelyezkedni az egy optimális helyzet. Nagyon nagyon kevés zenekar van aki meg tud élni abból, hogy zenél. Aki emiatt szeretne elkezdni zenekarozni, az most hagyja abba. Szinte mindnekinek kell mellette dolgozni. És nagyon fontos, hogy olyan legyen a melója amit szeret. És általában a zeneipari foglalkozásokat szeretik a zenészek.
BZ: Alapvetően ez is kétélű dolog. Alapvetően eddig is nagyon sok előnyt jelentett, ha valaki sokfunkciós: mi már a legelső zenekarok idején magunk rajzoltuk a logókat, hajnalban plakátoztunk fénymásolt papírokkal a koncertek előtt, hogy le ne ragassza a Csillagfény Disco... Később aztán ugyanez ment profibb(nak látszó) szinten, amikor a honlapoktól a lemezborítóig a zenekartagok osztották el a feladatokat, de még a legelső klip, amiben szerepeltem (Stonehenge: Between Two Worlds) saját utómunkával, totálisan házilag készült el.
Persze, az aranyélet az lenne, ha mindenkinek tényleg csak a zenélésre, zeneírásra kellene koncentrálnia, de ez már sosem lesz így. Nézd meg a világ összes többi munkáját: már egy átlagos irodai alkalmazott is egyben cégvezető (hiszen nem fizetést kap, hanem a BT-jével számláz), könyvelő, szervező, meg minden egyben. Ilyen lett ez a túlszervezett világ, már mindenki tucatnyi dolgot egyensúlyoz, mint egy kínai tányérzsonglőr. Ebbe aztán a zenészek 90 százaléka bele is hal zeneileg, és abbahagyja - ezért tartok én is ott, ahol (tehát sehol), kihullottak az élet egyéb területén ragadó társak, elvitte őket a kilátástalan zene mellől a munka, a család, az életben maradás.
Most nagyon durva leszek, legalábbis a következő megállapítás egyik felében. Szerintem ugyanis ma, főleg Magyarországon, két típusú ember zenél underground szinten. Az egyik fajta az, aki még az első, második lemezénél (vagy még ezek előtt) tart, viszi a lelkesedés, a fanatizmus, a kölyökkori álom, hogy majd lesz Népstadion meg Wembley. Az első lemez kijön belőlük csontra, hiszen ennek az anyagát írják azóta, hogy először hangszert fogtak a kezükbe. Aztán a másodikat még úgy-ahogy kiszenvedik, mert hátha... a harmadikig viszont már csak az elvakultan fanatikus jut el.
A másik még zenélő típus pedig az (és most leszek durva, és bocsánat), aki megteheti, hogy csak ezzel foglalkozzon, és talicskával tolja a hobbijába a pénzt... illetve pontosabban apu meg anyu. Ilyenkor ugye sokkal kevesebb az esély az elaprózódásra, az elfásulásra, ilyenkor lehet szépen zenélni is, meg szervezni, plakátozni, klipet forgatni minden dalra - idő van, pénz van...

Szerintetek meg lehet élni a zenélésből Magyarországon?
B. Máté: Persze, nem szégyen a vendéglátózás. Meg ugye tanítványokból simán, bár nem tudom, az számít e zenélésnek. Ha a kérdés az, hogy metál zenekarban zenélő ember megél e belőle akkor nem biztos, vagy nagyon kivételes. Persze, ha egy olyan szintre sikerül a dolgot emelni, hogy minden hétvégén koncertező és elég jó gázsit kapó bandáról van szó, akkor el lehet lenni pár évig, de szerintem tovább nem. Inkább fizetés kiegészítésnek lehet jó. Bár sose próbáltam Magyarországon megélni a zenélésből, szóval biztosat nem tudok mondani.
A. Miklós: Vagy játszol egy csomó formációban, sokszor olyanban is, amit nem szeretsz vagy csinálsz mellette más jellegű munkát. Egy-két szerencsés zenekar van, akik megtehetik, hogy nem csinálnak mellette mást, de ez nagyon ritka. Úgyhogy a válaszom: nagy általánosságban nem lehet megélni a zenélésből.
BZ: Nem. Zenélésből (rock és metal szinten) szerintem tán egy tucatnyi zenekar sincs itthon, amelyik elmondhatná magáról, hogy rentábilis. Aki már nullára kijön, az bizony csodalény. Még a rock és metal környéki tevékenységekből sem igazán jön be pénz, ilyen zenékkel foglalkozó stúdiók és szakemberek közül is csak egy-kettő fér el ebben az országban egyszerre, a többi hiába kilincsel, próbálkozik. Persze a diszkókban haknizó, naponta 3 playback bulit elvállaló celebekkel más a helyzet - van is olyan közvetlen ismerősöm, akivel anno együtt zenéltem, majd ő úgy döntött, hogy a nagybetűs Zenét feladva nevet és pénzt szerez, azóta ezt csinálja... és lassan kiég. Ebből pedig jó érzésű zenész nem kér, én legalábbis biztosan nem.

Miből tud egy zenekar egyáltalán pénzt csinálni?
B. Máté: Merch!!! Pólók, meg koncert gázsi… Mindenesetre egy jobb napon meg lehet sokszorozni a gázsi összegét csak póló eladásokból. Sajnos ebben a műfajban sok jogdíjról nem lehet beszélni. Ha „sok” pénzt akar valaki, akkor azt rengeteg koncerttel, sok minőségi (!!!) pólóval és egy kis üzleti érzékkel el lehet érni. Mondjuk, ez működik külföldön… megjegyezném, hogy német és angol bandák panaszkodtak nemrég nekem, hogy budapesti koncertjükön fogyott a legkevesebb póló az egész turnéjukon. Itt akkor meg nem lehet mit tenni, lehet rendszert szidni és stb, de ez nem az a blog.
A. Miklós: Ha ügyesen csinálja akkor tud. Rengeteg munka, energia, kitartás és pénz kell hozzá.
Nem emlékszem pontosan hány, de tudom, hogy hosszú évekbe telt, mire a Subi "önfenntartó" legyen. Utána tudtunk elkezdeni kuporgatni lemezre, pólókra stb. Nagyon fontos, hogy ha el is kezd keresni a zenekar, azt is be kell tudni osztani, és nem szétosztani kell, hanem rövid és hosszútávú tervek megvalósítására kell fordítani.
Belépőkből, póló, CD eladásból tud egy zenekar pénzt csinálni. De ehhez már kell komoly ismertség és népszerűség.
BZ: Koncertezésből és a helyen eladott hanghordozókból, pólókból. De ezt is a legritkább esetben itthon kell elképzelni. A zenekaraim (beleértve az egykoriakat is) közül talán az After Crying jut ehhez néha a legközelebb a külföldi fellépésekkel, de ezt is nagyon nehéz jól összeszervezni. Egy külföldi klub vagy koncerthelyszín ugyanis tud jó gázsit fizetni és még szállást is ad jó esetben, de az útiköltséget már neked kell kiköhögni. Épp ezért úgy kell összeszervezni egy körutat, hogy 2, de inkább több helyszínt tudj egymás után rakni, lehetőleg körszerűen bejárható útvonalon. Ekkor az első hely gázsija jó esetben kiadja az útiköltséget, és a többi helyen kitermelt összeg lehet az, amit végeredményben hazaviszel. De persze mire itthonról összehozol mondjuk egy koncertet április ötödikére Madridba, máris az a jóval nehezebb feladat kerül eléd, hogy akkor negyedikére vagy hatodikára szervezz bulit Németországba vagy az olaszokhoz, ami normál mértékkel még útba ejthető, és megtámogatja azt az egy koncertet, ami beesett.

Érdemes egyáltalán lemezt készíteni?
B. Máté: Anyagi értelemben nem biztos. Mostanában a letöltés visszaszorult, legalábbis a nagyobb oldalakat lezárták, nyilván aki akar, az tud tölteni és fog is. A lemezeknek újra egyre nagyobb hagyománya kezd lenni úgy látom. Még a bakelitnek is, ami különösebben a fanatikus zenerajongóknak kedvez, de mindenesetre jó látni, hogy egyre inkább azon vannak az iparban, hogy visszaszoktassák az embereket a lemezek vételére. Számomra mindenképp van értéke egy CD-nek. Sokkal pozitívabban állok hozzá, szóval lehet meg is hallgatom, ha még egy igényes borítóval is van mellékelve.
A. Miklós: Azoknak a zenekaroknak érdemes lemezt csinálni, akik el is tudnak adni. Aki nem tud eladni vagy csak pár darabot, általában azért csinál lemezt, hogy kitehesse a polcra, meg tudja mutani másoknak is hogy van neki. Ezeknek a zenekaroknak azt ajánlom, hogy azt a pénzt, amit a gyártásra költenek csoportosítsák olyan célra, ahol több embert tudnak elérni, reklámozzák magukat olyan csatornákon amit a célközönségük használ.
BZ: Ha a lemez alatt a fizikai hanghordozót érted, akkor nem. Ráadásul a "stúdióba vonulunk egy hónapra" álmot is el lehet szépen felejteni. Viszont az is tény, hogy ha okosan használod ki a technológiai fejlődést, akkor szerintem tudsz olyan anyagokat készíteni (főként letöltésre), amik továbbra is lemezként funkcionálnak. A felvételek legnagyobb része otthon is megcsinálható, hiszen gitárt, basszusgitárt felveszel vonalból, és csak a stúdióban kell reampolnod 1-2 óra alatt (az igénytelenek persze itt is VST effektekkel oldják meg a végterméket is, de ez még nagyon nem az igazi). A billentyűk midizhetőek otthon, itt is csak a végleges hangszínekkel kell esetleg stúdiózni, bár itt már a gépi hangszínek is tudnak ultraszínvonalas eredményeket adni. Marad a dob és az ének, ezzel nem úszható meg, hogy egy normális akusztikájú helyen, jól bemikrofonozva vedd fel. Viszont így egy lemez már nem másfélmillióba kerül, hanem mondjuk 500 ezerbe - ez még esetleg kigazdálkodható, bár persze álmodni sem szabad arról, hogy ennek töredéke is visszajön valaha.
Jómagam egyre inkább úgy látom sajnos, hogy a lemezformátumnak, tehát a 40-60 perc körüli, összefüggő dalfüzéreknek leáldozott, mert egyszerűen senki nem tud egyszerre ennyi pénzt lepakolni az asztalra. Inkább turnénként megjelenő 3-4 számos EP-k korszaka jön, amit valahol sajnálok, mert elvész a lemezek hangulati, gondolati íve. Annak idején egy Queen II, vagy egy Powerslave egyben volt az igazi, el se tudtam képzelni, hogy az Aces High után ne a 2 Minutes to Midnight riffje kezdődjön. Most majd máshogy lesz, ezt hozta az élet.

Többen mondják, hogy Magyarországon nincs kultúrája a metál zenének, ez tényleg így van?
B. Máté: Persze, hogy van kultúrája! Csak a világ halad előre, és nem biztos, hogy a jól bevált régi bandákat kéne követni. Ami nagyon idegesít, hogy a magyar metál zene nagyon össze van kötve ezzel a hatalmas magyar öntudattal. Emlékszem mikor még elkezdtem metál zenét hallgatni egyből mindenki elkezdett hungaristázni, kirázott a hideg tőle. Mikor elmentem koncertekre, vagy én koncerteztem akkor a sok „koncertre járó” kinn állt és sörözött és beszélgették ki magyarabb. Metál zenének van kultúrára, zene/zenész megbecsülésnek nincs. Ha külföldi banda koncertezik Magyarországon, akkor biztos másabb a helyzet, attól is függ milyen stílus.
A. Miklós: Hogyne lenne? Mindig is voltak metál zenék, és folyamatosan jönnek az újak.
BZ: Kultúrája itthon semminek sincs. Komolyan, még a diszkóhakniknak sem, mert nézd meg, hogy egy diszkóban sem a műanyagzenészek rázzák vendégként, hanem VV Töhötöm és Éden Safranek. Érted, valóságsó-sztárocskák, akiknek semmi közük a zenéhez még a playback szintjén sem, de Magyarország mindig is erről szólt. Operettország, emlékszel? Mi még az operát is csak buta, igénytelen, tinglitangli módon tudtuk meghallgatni.
Szóval metal szinten ugyanez működik: van pár nagy név, amelyiket épp jókor, jó helyen "kapott el" a közönség, ezek aztán évtizedekig húzzák, mások meg nem férnek el melléjük, csak nagyon mélyen alájuk. Külföldi szinten ugyanez a helyzet: Metallicára még mindig elmegy mindenki, mert az név - még olyan arcokat is láttam, aki maximum a Nóta tévét hallgatja, de "a Metallica az valami amerikai hűha, és azon ott kell lenni, kár, hogy a fehér kiskutyámat nem engedték be". De basszus, amikor House of Lordson nem voltunk százan?????

Más zenei irányzatokban és itt olyanokra gondolok, mint a jazz, hip-hop, reggae más a helyzet?
B. Máté: Persze, mindig vannak divatos stílusok. A pop az ugye mindig adott, mainstream rádió és TV diktálja a normát Amerikából vagy Angliából Németországba, onnan meg közép-európába. Ez így volt mindig is és ezért Európa mindig kicsit késve, bár de értesül az új hullámokról. A pop műfajt nem kell félteni, röpkednek a millió-dolláros szerződések még manapság is.
A reggea most felkapott stílus volt, melyet kezd váltani a dubstep, de volt egy időszak mikor a reggea volt a király és az amcsi médiának köszönhetően mindenki felfedezte a magában lapuló rasztát. Most ugyanez történik a már említett dubstep-el… Mindenbe kevernek most már elektromos „woob-woob” elemeket, metáltól kezdve mainstream popba. Pár év és ennek is vége persze ezzel is segítve a zenei körforgást és fejlődést.
A jazz az meg jazz… jómagam sem bírom megemészteni, az egy teljesen más, nem anyagi alapokon álló műfaj. Ha pénzt akarsz, akkor metálon kívül még jazzt ne játsz… főleg a kettőt nem keverve… Haha
A. Miklós: Ezek is voltak korábban is és vannak most is! :) Szerintem full ugyanúgy működik minden.
BZ: A jazz valamelyest elfogadottabb, ott inkább arról van szó, hogy sokan vacsora háttérzenéjeként, vagy magamutogató kultúrprogramként mennek jazz koncertekre, és nem a zenéért. A hjaknistákról fent már elmondtam, amit látok, a hip-hop és reggae színtérről semmit nem tudok viszont, mert igazából nagyon idegesít mindkét műfaj.

Egy hazai zenekarnak mennyi esélye van külföldi karriert befutni?
B. Máté: Ugyanannyi esélye van, mint bárki másnak. A siker az nem nemzetiségtől függ. Csak egyszerűen maguk mögött kell hagyni a „hú én magyar vagyok” hülyeségeket és szétnézni a világban és nem nem kopizni az amcsi vagy angol bandákat. A legviccesebb az volt, hogy mutattam bizonyos magyar sikeres bandákat angol ismerőseimnek és két perc után rámondták, hogy melyik bandának a kopija.
Megmutatta és lám, tényleg ugyanaz, csak az adott zenekar már 5 éve azt csinálja, amit magyar főhőseink haloványan pedzegetnek. A bőr sült le a pofámról.
Sajnos, amíg nincs eredetiség valamilyen szinten, nem is lesz semmi… Magyar zenekarnak külföldi sikerhez ez kell: valamilyen szintű originalitás, sok gyakorlás, sok kapcsolat. Na és türelem. Buy-on turnék esetén pénz…
A. Miklós: Nem sok. Nagyon sok pénz kell hozzá.
BZ: Esély van, főleg az egyéni ízeket használó csapatoktól. Ott van Kátai Tamás például, aki a saját közönségéhez már nemzetközi szinten szól, mert különleges, egyedi, amit csinál. Viszont hiába csinálja meg itthon valaki az évezred metalcore zenekarát, ha egyszer kint már van jobb, akiknek ráadásul nincs akcentusa, akik tudnak nyilatkozni a tévében, meg úgy egyáltalán, akik az ő kutyájuk kölykei. Egyszerűbben fogalmazva: Magyarországra sem külföldről hoznál be paprikát vagy pálinkát, nem? Mert az van neked is, itthon, saját, igazi. Lehet, hogy Görögországból is kínálgatnak neked pálinkát, de az még akkor se fog érdekelni, ha tényleg jó. Ha viszont tényleg érdekelnek a görög piák, akkor színvonalas ouzót fogsz inni. Szóval a nagy pocsolyán túl se fognak befutni soha magyar screamo bandák.
Ez persze nem azt jelenti, hogy én is népdalokat fogok énekelni villanygitár kísérettel - erre vannak más zenekarok, de sajnos engem úgy drótoztak össze, hogy ez a népies-rovásírásos dolog a legutolsó, amit hallgatni akarok az életben, hát még művelni... Szóval, sajnos az van, hogy egy máshol már menő és telített zenei stílust szeretek, és épp ezért ezt játszom... és ezért nem is reménykedem semmi különösben. Aztán legfeljebb egyszer csoda történik.

Egyáltalán itthon mi kell ahhoz, hogy befuss, avagy úgy nevezett mainstream csapatod legyen?
B. Máté: Magyarországon leginkább a pénz dominál szerintem. Pénz illetve Image. Azt látjuk a mindennapi médiában, hogy kikből lehetnek sztárok. A mainstreambe betörni csakis emészthető zenével lehet. Akármilyen jó az image egyszerűen nem fogják nyomni a zenekart, sehol mert nem rádióbarát. Persze ezt ki lehet trükközni, egy-két balladával aztán a lemezre lehet tenni a keményebb dolgokat. Mindenképp kell egy mindent átfogó kapcsolatháló, azaz management és szervező cég, amik úgy tudom, egyre sűrűbben alakulgatnak otthon. Én, mint zenész azonban a tehetséget nézem egy zenekarban, ez alatt a dalszerzés és az élő produkció minőségét értem. Legalábbis ha nekem lenne, management cégem ezeket venném figyelembe először.
A. Miklós: Kell egy szuper emberkből álló csapat. Nekik szeretniük is kell egymást és jól kell, hogy tudjanak együtt zenélni. Általában már ezek az alapfeltételek sem teljesülnek és itt elvérzik mindenki. Kell még kitartás, rengeteg meló, energia, alázat (ez 10-ből 1 zenekarban érzem mostanában) és regeteg pénz. Ezen felül kell a jó stratégia, jó management, PR és kommunikáció, kapcsolati tőke és persze szerencse.
BZ: Véletlen. Ennyire egyszerű. Az összes elméletem alapjaiban dőlt és dől meg azzal kapcsolatban, mi kell a befutáshoz. Igényesség? A lószart, a legbefutottabb hazai metal bandák nem épp a szofisztikáltság mintaképei, tisztelet a kivételnek. Újító szellem, innováció? Ne viccelj már, a csúcson ülők évtizedek óta ugyanazt játsszák. Egyszerűen az kell, hogy jókor legyél jó helyen, a közönség (vagy amédia) felemel, aztán fent is tart jó sokáig. A többieknek a legtöbb, ami elérhető, az a szakmai siker, meg az, hogy egy évtized múlva azzal veregessék meg a válladat, hogy a maga idejében milyen jó voltál, meg "kult" vagy, de persze ma már ettől függetlenül biztosításokkal házalsz...



Nehéz megszervezni egy fellépést?
B. Máté: Mikor még otthon próbáltam szervezgetni nem volt könnyű. Vagyis könnyű volt, ha csak egy ingyenes „játszunk két sörért” bulit akartam szervezni, de pénzt csinálni nagyon nehéz volt. Előfordult azonban, hogy néhány helyen korrektül megkaptuk a benzinpénzt, de azon felül többről nem volt szó. Az első zenekarommal, akikkel Borsodban elég sikeresek voltunk sikerült fejenként pár ezret kicsikarni egy-egy szervezőtől, de az is ritka volt. Sajnos 2009 óta nem játszottam Magyarországon, szóval nem tudom mi a helyzet mostanság.
A. Miklós: Egy jó fellépést megszervezni és lebonyolítani is nehéz.
BZ: Igen. A klubok leszarják a fejed, a koncertszervezők pedig csak a tutira utaznak, és csak akkor állnak mögéd, ha már bizonyíthatóan beviszel a buira x-száz embert. És több évtizedes zenélés után is az marad, hogy te promózol, te plakátozol (virtuálisan), és a végén már csak a színpadra nem marad energiád. Pár ujjam elég, hogy megszámoljam a még mindg emberként viselkedő koncertszervezőket.

Úgy tudom, a klubok elég nehéz helyzetben vannak…
B. Máté: Igen, a pénzhiány miatt gondolom… Ha lenne bevétel, lehetne igényesebb klubokat nyitni, igényesebb piát venni és többen is mennének. De mivel alapból a kocsmába járóknak nincs pénzük így az egészet megette a fene. Sokaknak nemhogy koncertre járni, de még hétvégi sörözésre sincs pénzük. Ha meg még el is megy a forma a kedvenc kocsmájába péntek este egy jó sörre benyögik neki a bejáratnál, hogy 500 forint a beugró, mert egy fehérvári hardcore punk banda játszik, szóval inkább elmegy a sarki boltba és megveszi a borsodiját és otthon a ValóVilág közben elszürcsölgeti. Ez egy ilyen ördögi kör… mindenki szenved egy kicsit belül. Persze így legalább a ValóVilágot van ki nézi, szóval VV Roma Béci jól jár legalább… :)
A. Miklós: Így van. A PANKKK program megszűnése nagy érvágás a kluboknak és a zenekaroknak egyaránt. Mindenképp szükség lenne állami támogatásra, hogy a klubok tudjanak fejleszteni, zenekarok fellépti díjára tudjanak pályázni. A zenekarok pedig könyebb helyzetbe kerülnének, ha a kluboknak meg lennének teremtve az alapvető lehetőségek. És ott van még, amiről korábban már beszéltem, hogy nem járnak az emberek annyit a klubokba mint régen és nem költenek annyit. Így vagy tönkremegy a klub vagy éppen hogy csak fent tudja tartani magát. Viszont arra már nem marad, hogy a kis vagy közepes zenekaroknak gázsit tudjon adni és arra sem, hogy fejlessze a klub technikai infrakstruktúráját.
BZ: Mondjak durvát? Magasról, kunkorítva leszarom. Ők cseszték el. Egy normális klubélethez nem kellett volna sok: kulturált helyek, reklám (nem a tévében csilliárdokért, hanem akár ingyenes helyeken, plakátokon, szájról szájra). Amikor a Wigwamban arra szoktatták a jónépet, hogy éjfél előtt nem kezdődik koncert (közben viszont aranyárban van a pia, és a kidobók is a fülednél fpogva basznak ki az utcára, ha hangos vagy), amikor egy Rocktogonban olyan alacsony és pici a színpad, hogy már a második sorban sem látod a zenekart, amikor a rockklubok 100-ból 99 alkalommal átmennek diszkóba, mert ott több a gazdag kiskölyök, aki Mai-Tai-t iszik?
Évtizedek ehhez hasonló hanyatlása után egy klub manapság már egyáltalán nem tud annyira vonzó lenni a beszélgetés elején felvázolt, elkényelmesedett közönség számára, hogy a népek felemljék apró valagukat, és elhúzzanak egy koncertre.

Mennyivel másabb a helyzet külföldön?
B. Máté: Ez egy általános tévhit otthon, hogy külföldön minden jobb és mindenki mézeskalácsházban lakik és persze az autók is olyan olcsóak, hogy ha már nem kell, kulccsal együtt kinn hagyják állni az úton.
Az igazság az, hogy örülök, ha a lakbérpénz összekaparás mellett jut időm évi 3-4 turnéra és zeneművészeti tanulmányaimra. Az tény, hogy meg is van az eredménye azért a dolgoknak. Ha az ember elég keményen dolgozik valamin és jó is abban, akkor lehet haladni egyről a kettőre. Lehet turnékban gondolkozni koncertek helyett, ahol fizetnek is! Múlt héten voltunk Franciaországban és Belgiumban és még ha egy néző sincs is kifizetik a megbeszélt összeget és szállást adnak. Ez Angliára is jellemző egyébként. A következő 16 napos turnénkon minden napra be van ígérve fix összeg, amit tudom, hogy meg is kapunk majd. Összességében az emberek pozitívabban állnak hozzá a zenekarokhoz és támogatják is azokat. Alapból jobb az anyagi helyzete egy átlagos lakosnak, mint otthon szóval többen járnak koncertre, többen vesznek pólókat stb… Ezek az előnyei.
Hátránya az, hogy hatalmas a verseny. Nem babra megy a játék itt már. Ha nem tudod a nyelvet, félreértesz egy szerződést vagy egyszerűen nem vagy elég jó akkor annyi volt, szívesen bevesznek helyedre mást, vagy éppen beszerveznek más zenekart a rendezvényükre.
Nagy a tét, mindenki rocksztár akar lenni és gazdag, ezt vagy megszokja az ember vagy visszamegy.
A. Miklós: Már ott is szar. Ott is szűnnek meg az állami támogatások.
BZ: Vannak ugyan gáz helyek, de szerencsére eddig csak színvonalas klubokban és termekben játszottam. Egyszerűen más a hozzáállás a zenekarokhoz, a zenészekhez, a zenéhez. És ehhez nem kell ráadásul feltétlenül nyugatra menni: cseheknél, szlovákoknál is iszonyatosan jó helyeken jártunk már, ahol korrekt volt a tulaj, jól szólt a cucc, volt hirdetés, ezáltal volt közönség, akik kulturáltak voltak... Ennek aztán egyáltalán nem pénz-vonzata van, szimplán hozzáállás, emberi dolgok. Csak nálunk, Bunkófalván, Magyarisztánban sikerült kitenyészteni egy teljesen működésképtelen környezetet.
Van Belgiumban egy Spirit of 66 nevű klub, olyan Wigwam méretű hely lehet, ahol a legnagyobbak is folyamatosan megfordulnak Glenn Hughes-től a Kameloton vagy a King's X-en át Steve Lukatherig vagy az LA Guns-ig. A klub tulaja, egy ötven körüli, pocakos prog rocker arc, pár évente úgy hívja fel az After Cryingot, hogy "Helló, tudjátok, hogy folyamatosan bukom a koncerteken, de most rajtatok is szeretnék megint bukni egy kicsit" - és meghív, és kifizet, és faszán szólunk, és jó a közönség... de mindehhez az kell, hogy valaki így álljon hozzá. Hol találsz itthon ilyen embert?

Nehezíti a dolgokat az, ha valaki angol nyelvű szöveggel dolgozik?
B. Máté: Magyarországon szerintem jobban jár egy banda, ha magyarul énekel. Ez a hivatalos nyelv… nincs mit tenni. Persze mindig jön a duma, hogy „nyitni akarunk külföld fele” de egyszerűen egy magyar ember nem tud angolul olyan jó szövegeket és kifejezéseket írni, mint egy angol anyanyelvű. Aki meg azt mondja, hogy a szöveg nem számít akkor meg gondolom a zenéje annyira erős, hogy tényleg nem számít… általában ez nem szokott bejönni. Mint említettem sok magyar zenekar a külföldi kópiája… na most ha magyarul énekel az adott produkció, akkor az máris ad 1 pontot az originalitás felé, hiszen más a nyelv, máris nem olyan feltűnő…
Ha pedig angolul nyomja ugyanazt akkor gratula mert sikerült egy 99% os XY amcsi kopi bandát csinálni. Sajnos nem gondolnak bele, hogy nem amcsik, és nem „west side” meg „east side” van, hanem nyugatnak ott a Balaton, keletre meg román határ oszt örülj… Az egész elvesztette hitelességét. Az emberek pedig mindig a hitelességet fizetik meg!
A. Miklós: Külföld felé? Nem. Az segít. :)
BZ: Nem tudom. Ez is benne van abban, hogy ma már fogalmam sincs, mi előnyös és mi nem. Én angolul nyomom, mert belőlem ez jön, jobban idomítható a zenéhez az angol ritmika, mint a kötött magyar szótagok. De egyáltalán nem azért teszem mindezt, mert így több esélyem van a Grammyre... :)

Szerintem eléggé nagy baj, hogy a haza közönség nagyon nehezen fogadja be az új, kicsit kísérletezgetősebb, modernebb zenéket és inkább a „trú” metált, a már jól megszokott zenéket szeretik. Vajon miért?
B. Máté: Szerintem, ahogy korábban is írtam az internetnek köszönhetően azért megnyílt valamennyire a különböző zenék iránti érdeklődés. Az új dolgoktól való óckodás szerintem népbetegség a magyar fiataloknál. Legalábbis mikor én kezdtem a metálban elmélyülni még így volt. Mindig az idősebbek mutattak dolgokat, és soka a szüleikkel mentek P.Mobil koncertekre ahova magukkal rángattak engem is. Sokan a szüleik miatt kezdenek el szeretni bizonyos dolgokat, amivel nincs is probléma. Illetve megint csak a magyarság öntudat balhé jön elő emberekben, hogy „fú Kun Peti a legjobb gitáros volt” meg a XY halott gitáros milyen jó volt… Olyanoktól hallom ezeket, akik nem is éltek még akkor, csak az „öregek” rájuk ragasztotta ezeket és akkor ez a norma. Nincs is bajom ezzel, de az isten szerelmére lépjünk már tovább. A Két forintos dal is nagyon jó volt 83’-ig meg a Hűtlennek is már olyan nehéz a feje, hogy a betont súrolja.
Ennek mi az oka? Konkrétan nem tudok többet írni… társadalom pszichológiát még nem végeztem el.
A. Miklós: Szerintem ez nem így van. Csak nincsenek annyian és nem járnak koncertre. Teljesen más a trú metálos közünség és a modern metálos. Az oldschool arcok mindig el fognak menni minden olyan koncertre amit szeretnek. A modern meg lehet hogy beteszi DVD-n. Kezelhetőbb, kiszámíthatóbb közönség a trú metálos, könnyebb rájuk alapozni, mint a modernebb zenéket kedvelő emberkékre.
BZ: Nincs idejük, energiájuk, kedvük kísérletezni, ennyire egyszerű. Húsz éve a gyári munka miatt, ma meg a két műszak, rohanás és őrület miatt. Nem keresnek új zenéket, nem is figyelnek igazából arra, mi szól. Ha kicsit ismerős, akkor már oké, lehet rá söröskorsót lengetni, kiengedni a gőzt. Tempóváltásokra, értékes szövegekre nincs erő, azt meghagyják a bölcsészeknek (vagy legalábbis így fogalmaznak). Ez van, a rokk katonái egyrészt nem lesznek egyre többen, ráadásul mindig ugyanazok maradnak és ugyanarra járnak. Kényelmes így katonáskodni, de ilyen lett az élet.

Szokássá vált rámondani csapatokra, hogy divatzenét játszanak… szerintetek mi az hogy divat zene?
B. Máté: Ami(k) egy adott időtartamig a fiatalok közkedvelt zenei stílusa(i). Ez amióta világ a világ így volt és így is lesz örökké. Érdemes odafigyelni ezekre a műfajokra, hiszen ezekből alakul majd az újabb divat. Ez olyan, mint az evolúció… a divat a legerősebb, amiből mindig bizonyos zenei dolgok fenn maradnak, tovább öröklődnek egy másikba, új divatot alkotva X évente. A divatra megjelennek válaszok különböző ágakból, amit most elnevezek „ellendivatnak” ami újabb divat lesz egy réteg számára pl: bizonyos teenagerek közt divat szeretni Justin Biebert, egy másik nagy csoportban divat utálni, ezzel újabb divatot alkotva és visszaszorítva az egyén magánvéleményét, amit ha pedig felvállalna, kiközösítéssel járna.
A. Miklós: Az amit éppen a legtöbben hallgatnak. De nem tudom, nem foglalkoztam ezzel sosem.
BZ: Mindig más. És persze divatból is több van egyszerre. Most egyrészt szerintem ugyanúgy divat a djent, meg a -core zenék (amik mostani változatai tulajdonképpen túlkoros emósok), de a kardosbaszós metal színtéren meg iszonyúan elindult az általam nagyon elkerült folkos vonal, és persze a nyereg alatt húst puhító, hátrafele nyilazós, rovásírásos szélsőjobbzaj.
Jómagam mindig is igyekeztem tojni a divatokra, és minden új stílusból annyit megragadni, amennyi tetszik belőle. Ha a flokmetalból egyszer majd megtetszik egy pikulaszóló, azt is lehet, hogy felhasználom egy teljesen más zenei környezetben, szimplán azért, mert tetszik, de ettől még ugyanannyira zöldet hányok a bocskorba bújt torzított tekerőlantosoktól.

Szintén divatos lett ilyen nagyon jól hangzó stílus megnevezésekkel dobálózni. Mindenféle metál elé odarakni hogy progresszív, meg minden hogy core…
B. Máté: Az igazság az, hogy tényleg elég nehéz behatárolni bizonyos zenekarokat. Valahogy a Metal Hammerekben le kellett írni, hogy mi micsoda, szóval ez csak emiatt van, hogy egyre cifrább. Persze ez átragadt a zenekar tulajdonosokra is sajnos, szóval ahelyett, hogy egy „szakember” kritikus eldöntené, hogy mi az adott banda stílusa a tagok elkezdtek kitalálni mindenféle, minél bonyolultabb neveket, hogy még jobban hangozzanak. Akkor van gáz, ha ezt nem fedi a valóság.
A. Miklós: Nem értek hozzá.
BZ: Miért, én például holdcore-os vagyok... Egyébként meg szerintem a stílusok lassan túlhaladottá válnak, mivel ezeket anno tényleg azért kellett kitalálni, hogy a lemezboltok polcain lehessen valamilyen szintű katalogizálást fenntartani, most viszont már nincs lemezbolt, mindenki azt mond magáról, amit akar. Egy zenét szerintem meg kell hallgatni, aztán eldönteni, hogy gyerebe, vagy nemgyerebe.

Most hogy így benne vagytok már a dologban, elkezdenétek újra a nulláról?
B. Máté: Persze, kétség kívül.
A. Miklós: Persze, bármikor.
BZ: Persze, mert fanatikus hülye vagyok. Most, hogy épp nem is zenélek aktívan (a múltkori interjúban taglalt okok miatt(, így is jönnek ki belőlem a dalok, írom és demózom őket, mert én ez vagyok, ezeknek a zenéknek, hangoknak, szövegeknek az összessége. Ez a dolgom, még akkor is, ha magasról leszarja mindenki. Attól, hogy az emberek a világban már Falak, én még Zene vagyok.

Ha újra kellene kezdenetek egy garázsban, vagy szobában, kezdő hangszerekkel, ismeretség nélkül, de ezekkel a tapasztalatokkal, hogy vezetnétek a zenekarotokat?
B. Máté: Kicsit jobban noszogatnám a többi zenésztársamat, többet gyakorolnánk együtt és külön is. Sokkal tudatosabban csinálnám, már a kezdetektől fogva!
A. Miklós: Fasza dalokat kell csinálni. Azokat el kell juttatni az emberkhez. El kell kezdeni koncertezni. Össze kell állni hasonló kaliberű zenekarokkal. Ha minden zenekar tud 30 embert hozni, akkor az 4 zenekar esetében már 120 ember. Ha ügyes vagyok akkor 120 ember fogja megnézni a koncertemet. Ha ügyes vagyok meg is fogják szeretni. A "hometown"-ban kell megerősödni. Ha ez megvan akkor lehet elkezdeni cserebulikat csinálni vidéki hasonló kaliberű zenekarokkal. Nem szabad szétjászani magunkat. Ha 2 hetente lépünk fel, akkor egy idő után minden bulin kevesen lesznek. Tervezni kell, stratégia kell. Kell nagyobb zenekarok előtt fellépés. Ezzel is tudom bővíteni a közönségemet. A közönségbázis bővítése egy olyan cél, amit a zenekar élete végig kell csinálni.
BZ: Egyrészt már előre látnám, kik azok, akikkel még egy levegőt se szívnék, akár zenészről, akár környező emberekről van szó. Ezek visszavetnek időben, energiában, mindenhogy. Másrészt már előre fel lennék készülve az összes szopásra, már ott lenne rajtam az évtizedek alatt kinövesztett páncél, és tudnám, hogy magamnak zenélek és annak, aki épp arra jár és megtisztel azzal, hogy pár dal vagy pár év erejéig követ az utamon. Nem várnék többet, így viszont nyugodtabban adnám magamból a zenét.