2012. március 6., kedd

Mi is megy a mai zenevilágban? Vol1.

Ezúttal arról lesz szó, hogy mi is megy manapság a zeneiparban, hogy működik egy zenekar élete, mivel kell megküzdenie egy csapatnak manapság.
Hat különböző magyar zenészt választottam ki, a kevésbé ismerttől, a reményt vesztetten és a sikeresen át, a külföldre menekültig, hogy mindenféle szempontból megismerhessük a dolgot. Két körben fogom leadni nektek az anyagot. :) Az első három vendégem Tóth Gábor(Nagaarum/Guilthee), Veres Gábor(Watch My Dying), Tóth Gergő(Blind Myself).


Üdvözöllek benneteket újra itt a Blackbird Blogon!

Az internet ugye nagy előnyt adott a fejlődésnek, de durván vissza is lökte az ipart…
Tóth Gábor: Az "iparra" magasról teszek, mert az is magasról tesz ránk. Az internet meg felajánlotta az ingyenes segítségét. Pár médiaszakember már észrevette, hogy mennyire kitoltak magukkal, ezért egy-két zenei portált már le is kapcsoltak (Myspace pl. - nem hiszek a spontán folyamatokban...). Túl könnyen, túl nagy ismeretséghez juthatott néhány banda, anélkül, hogy tejelt volna a reklámbirodalmároknak. Meg ugye megszületett valami spamtörvény is már. Az senkinek nem szúrja ki a szemét, hogy hirdetések milliói fogadják már egy csomó oldalon... Azok is "kéretlenek". Pfff... Gagyi.
Veres Gábor: A mi underground szintünkön? Lemez ugyan kevesebb fogy, de nagyságrendekkel többen hallják az albumainkat és ezért koncertekre is többen járnak. Az sajnos a hátránya a dolognak már a mi szintünkön is, hogy a lemezeladások bevételkiesése miatt kénytelenek többet koncertezni a zenekarok. A klubok hónapokra előre vannak betáblázva, ennek ellenére a túl sok rendezvény sem tesz jót egymásnak, az embereknek nincs annyi pénze, hogy egyik hétvégén megnézzék a Tankcsapdát, másikon a Roadot, harmadikon a Leandert, negyediken meg a Depressziót. Inkább rohadtul elmegy mindenki valami tribute-bulira, mert oda járnak a csajok táncolni, ennyi. Úgyhogy azt tapasztaljuk, hogy időszakosan vannak kiemelkedően magas látogatottságú koncertek, az többi meg kicsit laposabb és nem lehet kiszámítani, hogy melyik mikor lesz.
Tóth Gergő: Igazság szerint mi már az első lemezünkből (Heaven't – 1999) sem kerestünk egy kanyi vasat sem. Akkoriban már javában ment a másolgatás (CD és kazetta), amely már akkor rendesen aláaknázta a hazai lemezkiadást. Az mp3 tulajdonképpen csak bevégezte a műveletet. Én az internet pozitív oldalait élvezem, ezeket napestig lehetne sorolni. Az tény ugyanakkor, hogy anno a kiadók segítettek ismeretlen előadókat eljuttatni a köztudatba. Manapság ez sokkal nehezebb, hiszen a major labeleknek jóval kevesebb pénzük van pl. reklámra. Új utakat kell keresni. Leander vagy Lady GaGa esete mutatja, hogy el lehet jutni mindenhova, akár vírusvideó jelleggel is.
Az egy érdekes paradoxon, hogy az internet korában – úgy érzem – kicsit visszatértünk a szájról-szájra hírterjedéshez. Régebben mindenki elolvasta a szaksajtót és képben volt, manapság a zenék inkább ismerősökön keresztül jutnak el a hallgatókhoz.

A zenészek eléggé multifunkcionálissá váltak. Ugye mindenkiből zenész mellett dalszerző, hangmérnök, vágó, designtervező lett. Ez talán jó, vagy rossz?
T. Gábor: A "profi" zenészek erre szitkozódni kezdenek, mondván az otthon készült lemezek csak barkács cuccok, meg recsegnek, vagy halkak, a szerzői kiadású anyagok mind sufnitunningok, stb... Én meg pont fordítva látom. Beteges irányba haladt már a hanglemezkiadás kezdve ott, hogy kijelentik egyesek, hogy minőségi produkciót csakis nagyon sok pénzért lehet csinálni. De tulajdonképpen mi a minőségi? A műanyag? Andy Sneap és Logan Mader hihetetlen tudású hangmérnökök, csak egy-két számnál többet képtelen vagyok meghallgatni az általuk kevert anyagokból, mert telítődik a fülem, agyam, orrlikaim.
Ami jó, az jó ratyi, ócsó hangzással is. A tehetséges zenész műve szívet melengető akkor is, ha kis költségvetéssel készült. Ezt figyelembe véve jó dolognak tartom, hogy mára bárkiből lehet amatőr hangmérnök, dizájnos, stb... Ezeket az amatőröket mostanra nagyrészt többre tartom, mint a profikat. A termékeik számomra élvezhetőbbek, izgalmasabbak, mert nem a triggerek, meg a sokmilliós tecnika, kompresszor, gate zenél... Aki ilyent szeretne mozgolódjon a popiparban, a metál szerintem másról szól. Nem huszonötödik nekifutásra feljátszott riffekről...
V. Gábor: Ez nekünk nem újdonság, tizenéve mindent magunk csinálunk, amit csak ki tudunk szorítani az időnkből. Mindannyian nagyon rég zenélünk, és nem felejtettük el a fénymásoltborítós - másoltkazettás - postázós - szórólapozós, net és mobil nélküli 90-es éveket sem. Azokhoz az időkhöz képest annyi, de annyi lehetőség van, hogy a maiak többsége el sem hiszi, mennyire könnyű most minden. Ez a mi szempontunkból jó, mert kevesebb felesleges kört kell megtenni, olcsóbbak lehetnek a kiadványok, merch-cuccok, stb. A rossz fele az, hogy silányabb minőségűek a hangzóanyagok, mert önmagukban a VST-pluginok akkor sem pótolhatnak egy jó hangmérnököt, ha nullától huszonnégyig buzul rajtuk valaki.
T. Gergő: Ennek speciel nagy hasznát látom, láttam eddig is. Jó, hogy ennyi mindenhez értek. A zeneipar lényegében összes területén kipróbálhattam magam. Voltam nagyszínpadmester komoly fesztiválokon, rádiós és TV-s műsorvezető és szerkesztő, újságíró/főszerkesztő, koncertszervező, kliprendező/forgatókönyvíró. A nyomdai dolgokhoz is megtanultunk érteni. Ezt a sok-sok tapasztalatot akarom felhasználni új management cégemnél, a PIMP my ARTZnál, amelyet Szalkai Tibivel (The Idoru) és Tóth Balázzsal (Tesstimony) csinálunk.
Érdekes, hogy külföldi, befutottabb zenészek sokszor határozatlanabbak, mint mi. Ezt a The Dillinger Escape Plan videónál is észrevettem. A zenekar sokkal lassabban és határozatlanabbul intézkedett bizonyos dolgokban, mint a managerük. Mi itthon mindent megcsinálunk. Persze néha jó lenne kényelmesebben zenélni, de nekünk ez adatott. Én szeretek is 100%-on pörögni!

Szerintetek meg lehet élni a zenélésből Magyarországon?
T. Gábor: Nem.
V. Gábor: Persze, egy darabig biztosan. Lehet BT-ket pörgetni belőle, de max pár év, életpályát nem lehet ráépíteni. Ha kitalálnák a gyerekeim, hogy ebből akarnak megélni, kiverném a fejükből.
T. Gergő: Igen, de csak bizonyos zenekaroknak. A legnépszerűbb bandák tudnak megélni belőle. Nincs ezzel semmi baj. Ha nem lenne ez az átkozott válság, akkor talán magasabb jegyárakat is el lehetne kérni klubkoncertekért. Németországban simán kiköhögnek egy-egy ismeretlenebb bandáért is 10 Eurót. Itthon elképzelhetetlen egyelőre, hogy ismert magyar underground bandák mondjuk 2800 forinttért játszanak kis klubokban. Pedig sokkal rentábilisabb lenne a koncertezés. Egyelőre ez utópia marad. Sajnos.


Miből tud egy zenekar egyáltalán pénzt csinálni?
T. Gábor: Nem tudom, mert még soha nem csináltam zenélésből pár ezer forintnál többet.
V. Gábor: Merch, koncertgázsik, és ennyi. A szerencsésebbek találnak szponzort is ilyen-olyan nem feltétlenül forintosítható juttatásokért, aztán cserébe gyakorlatilag reklámfelületként üzemelnek a klipjeik meg a borítóik. És hogy ne legyen félreértés, a zenekari bevétel a zenekar működéséhez kell, benzinre, merchgyártásra, stúdiót fizetni, tehát nem piára meg medencetisztítóra megy el ez a pénz.
T. Gergő: Főleg koncertezésből. A merchandising termékek pár évvel ezelőtt kitűnően mentek, de manapság 1-2-3-4 pólónál nem lehet többet eladni a koncerteken. Azt sokan nem tudják, hogy milyen költségekkel kell egy kicsit komolyabb zenekarnak számolnia, ha elindul a próbateremből. A buszbérlés minimum 15, de inkább 20ezer Ft. Benzin, távolságtól függően 10-20-30 ezer Ft. A technikus/road körülbelül 5-10ezer forintba kerül koncertenként. Egy hangmérnök általában, minimum 15ezer forintot kér. Fényesről most nem is beszéltem, pedig bizonyos koncerteken elengedhetetlen lenne. Persze lehet spórolni, de ezek szerintem kötelezően kellenének ahhoz, hogy egy zenekar jó minőségű koncertet adhasson. Tehát, ha összeadjuk egy bandának 1 koncert körülbelül minimum 50-60ezer forintba kerül. Ha nem viszel hangmérnököt, akkor sem lehet 40ezer Ft alá menni. Ha 1000 forintos belépővel számolsz, és ha a klubbal mondjuk 80-20%-os bevételelosztásban egyeztél meg, akkor legalább 60-80 fizetővendéget kell „produkálnod” a nullához!!! Ez manapság komoly szám, egy frissen induló zenekarnak szinte elérhetetlen, de még az ismert underground bandákon sincs ennyi ember sokszor. Ha van egy kis haszon, akkor az meg belemegy a lemezkészítésbe, videoklip gyártásba, amely bizony nem olcsó mulatság!

Érdemes egyáltalán lemezt készíteni?
T. Gábor: Csakis annak van értelme szerintem, mert a kiadók tönkremenetele után a bandák fő bevételi forrása a koncertezés, turnézás lett. Onnan éppen ezért elpofozzák az "amatőr" csapatokat. Nekünk megmarad a lemezek készítése a fent említett barkácsmódszerekkel. Nem is vágyhatok többre. Ugyanis ez a több számomra. Az meg, hogy a lemez kell-e kézzel fogható legyen még számomra is kérdés, éppen ezért ingyenesen letölthetővé tettük a lemezeinket a hivatalos honlapunkról. Ja! Igen. Ezt inkább tartom fontosnak, mint a nyomott CD-ket. Egy Facebook, Myspace oldal nagyon személytelen, kozmopolita cucc számomra. Egy zenekarnak legyen saját arculata. Nem baj, ha nem tud a csapat szép, drága, csillivilli honlapot csinálni, de legyen egy külön kis zugja az éterben, ami az övé, és rá jellemző.
V. Gábor: Józan ésszel nem érdemes lemezt készíteni tömegtermelésre. Komolyan, csomó költséggel jár, nyomda, lemeznyomás, terjesztés, ahány kézen átmegy, annyian tesznek rá 40 százalékot és a végén tényleg drága. Van pár fanatikus, akiknek nagyon jó hifi cuccuk van otthon és azokon tényleg jól megszólal egy cd, nekik érdemes lemezt nyomni, mondjuk vmi extrával, sorszámozás, plusz póló vagy hasonló... De az emberek 99%a mp3-at hallgat, fülesben. És ezen sem ACTA, se ARTISJUS, se más nem fog változtatni. Szóval szerintem minimál példányszámot érdemes csináltatni a keménymagnak, a többi ára úgysem jön vissza.
T. Gergő: Egyre kevésbé. A következő anyagunk elsősorban letölthető lesz. Fogunk CD-t is gyártani, de mellékelünk hozzá egyéb zenekaros ajándéktárgyakat is, mert muszáj valami extrát hozzápakolni manapság. Valamivel drágább lesz, de a rajongóknak mindenképp megéri majd. Magyarországon a legnépszerűbb előadók tudnak eladni még lemezeket, de ők is maximum pár ezer darabot. Sajnos itthon az iTunes jellegű zene vásárlásnak sincs múltja, nem is nagyon működnek a fizetős mp3 „üzletek”. Magyarországra nagyon jellemző még, hogy YouTube-on hallgatnak zenét az emberek. Ez lemérhető egyes dalok nézettségén (hallgatottságán). Bizonyos hazai előadók számait többen látták, mint a náluk sokkal ismertebb külföldi előadók dalait. Ez azt jelenti, hogy vannak, akik akár 10-20x is meghallgatnak egy-egy dalt a YouTube-on.

Többen mondják, hogy Magyarországon nincs kultúrája a metál zenének, ez tényleg így van?
T. Gábor: De van, csak a mai nagyobb csapatok mindenféle divatos utánzatot lovagolnak meg a siker érdekében, lejáratva a metál társadalmat. Vagy rámennek a jól bevált heavy metal sablonokra. Az igazi értékek a mély undergroundban vannak szerintem. Kátai Tamás Season of Mist szerződése egy kellemes elégtétel nekem, és egy pofon a Fonogramnak. Persze itt is van kivétel, de NAGYON kevés.
V. Gábor: Igen, akkor lehetnénk elégedettek, ha lenne mondjuk olyan kultúrált szórakozóhely, ahol akár ehetsz, ihatsz, kávézhatsz, zenét hallgathatsz, vásárolhatsz, stb. Mindezt tiszta körülmények között, akár hétköznap is, amikor nincsenek koncertek. Lehetnének vetítések, előadói estek, kultúrális rendezvények, le lehetne engedni a gyerekeket is, lehetne zeneoktatás, hasonlók. Akkor lenne a helyén kezelve ez a dolog, ha ugyanúgy STÍLUSKÉNT tudna rá mindenki gondolni, betéve mondjuk egy jazzkávézó meg egy folkos táncház közé, érted, mire gondolok. Sokkal gazdagabb kultúrális háttere van ennek a zenének, mint amennyi a kívülállóként látható. És hogy miért van ez itthon így, annak -szerintem- az az igen egyszerű oka, hogy az a réteg, aki a kereskedelmi tőkét képviseli, a 70-es. 80-as, 90-es években volt fiatal és az akkoriban induló, nagyon régi magyar rock és metál zenekarok sajnos igen erősen alulról indítottak. Mindenki játszotta a kivert kutyát, a csöves, büdös, igénytelen, bunkó rockert, szakadt ruhákban, retkesen, részegen. zsíros hajjal. Értehtő, hogy ez volt a kor hangulata a rendszerváltással együtt, de ez rengeteget ártott a stílus megítélésének. A mai napig ez van sok-sok ember fejében, hogy a rock és metál egyenlő kőbányai meg szimatszatyor és komolytalan, gyerekes hülyeség az egész problémás tiniknek. És amíg ez van, addig biztosan nem fog annyi rockzene lemenni a rádiókban, mint Finnországban.
T. Gergő: Szerintem továbbra is hatalmas népszerűségnek örvend a műfaj. Ha belegondolsz, hogy a Metallica megtöltötte legutóbb a Népstadiont vagy, hogy a tehetségkutatókra 60-70%-ban rockzenekarok jelentkeznek, az mutat valamit. Persze vannak országok, ahol nálunk is jobb a helyzet, de nem panaszkodhatunk. A metal rétegzene, de ebből az egyik legerősebb. Jó lenne, ha lenne egy komolyan vehető rock rádió, az jobban megmutatná, hogy milyen komoly igény van a műfajra.

Más zenei irányzatokban és itt olyanokra gondolok, mint a jazz, hip-hop, reggae más a helyzet?
T. Gábor: A popzene mindenhol pörög, de Hazánkban a popzenei előadók is jószerivel vegetálnak. A menedzsereik meg kismenők, de jobban élnek.
V. Gábor: Ezt inkább passzolnám, ott is biztosan megvannak a maguk problémái, csak ugyanúgy nem látszódnak kifelé, mint a mieink.
T. Gergő: A jazz kifejezetten nehéz helyzetben van, sokkal nehezebb szituban, mint a metal. A klubokat ezekben a műfajokban is inkább a legismertebb előadók töltik meg. Azok, akik a legtöbbet törődnek azzal, hogy szinten maradjanak és új utakat keressenek a nagyobb közönség felé.

Egy hazai zenekarnak mennyi esélye van külföldi karriert befutni?
T. Gábor: Ha kellően eredeti cuccal áll elő, és kitartóan promózik, sikerre vihető a dolog szerintem. De nehéz.
V. Gábor: Kábé amennyire Téged érdekelne egy budapesten koncertező fantasztikusan jó elsőlemezes metálzenekar Belorussziából mondjuk 3000 Ft-os belépővel.
T. Gergő: Mindenkinek van esélye, lehetőség már jóval kevesebb. Sokkal kevesebb, mint mondjuk egy svéd vagy finn csapatnak. Az említett országokban ugyanis sokkal jobban kiépített kapcsolatai vannak a helyi zeneiparnak. Itthonról mindenki „lövöldöz” a vakvilágba, de senkinek sincs olyan kitűnő kapcsolatrendszere, hogy folyamatosan magyar bandákat injektáljon a nemzetközi vérkeringésbe. Voltak próbálkozások, tulajdonképpen szinte minden angolul éneklő banda megpróbálkozott vele, de egyelőre az Ektomorf az egyetlen zenekar, akiknek komolyabban összejöttek a dolgok. Bár azt nem tudom, hogy most mi a helyzet velük, mióta kiadót váltottak.
Általában mindenki a neten fellelhető kiadóknak küldözget e-maileket, amelyre általában nem jön semmi válasz. Néha-néha elutasítanak. Ha kapásból válaszol valaki, és komolyan érdeklődik az nem biztos, hogy komoly partner. Sokszor megpróbálják különböző „ügynökségek” lehúzni az ismeretlenebb bandákat egy válogatás CD-re, amelyet „persze nagyon komoly helyekre küldik el”. Ez szimpla pénzlehúzás. Bár a CD-ket a legtöbb esetben legyártják, csinálnak belőle pár darabot és visszaküldik a jelentkező zenekaroknak. Általában 10-20-30 ilyen jellegű compilation CD is készül, minden korongon 18-23 számmal/zenekarral. Ebből jó kis pénzt tudnak csinálni ezek a csalók.
A kinti sikerhez szükség van egy erős kiadóra, menedzserre, jó koncertszervező (booking) cégre és egy promóciós ügynökségre is. Ezek együttese nélkül nem sok minden történik. Itthonról a legelérhetőbb a promóció. Sokan próbálkoztak ezzel is. Pár száz euró befizetése után elküldik a banda lemezét különböző újságokhoz, ahol kritikák születnek. Szép és jó, no meg érdekes látni, hogy mennyire nincsenek képben Magyarországól a médiumok legnagyobb része (miért is lennének), de tulajdonképpen semmit sem ér vagy nagyon-nagyon keveset egy ilyen promo kör. Főleg, ha utána a bandáról semmit sem lehet hallani vagy megnézni valamelyik klubban.
Aztán ott vannak a szuper-kis kiadók. Nekünk is volt egy ilyen Németországban. Kiadták a lemezünket, no meg leszerződtettek vagy 5 lemezre, de egyetlen koncertet sem tudtak szervezni. Turnészupport pláne nem volt.
Néha be lehet kerülni egy nagyobb zenekar elé egy nightlineres (nagy-buszos) turnéra. Ezek nagy része fizetős, 2-3 hétért cserébe 5-10ezer eurót kell fizetni. Komoly pénzek, főleg nekünk magyaroknak. Szerencsés esetben (lásd The Idoru, Subscribe, Insane, Superbutt, Cadaveres nightlineres turnék) ingyen is el lehet jutni pár napra, hétre egy-egy komolyabb turnéra. Általában jól fogadják a magyar szupport zenekarokat. A póló eladásból még egy kis zsebpénzre is futhatja. A kaja, szállás (busz) adott, arra nem kell költeni. A turné első állomására azonban ki kell utazni (ha Hollandiából indul az jó nagy szívás), vinni a teljes backline-t (szerencsés esetben csak kiegészítőket). Ugyanez vonatkozik a turné utolsó állomására is. A két oda-vissza kisbuszos fuvar is kemény százezrekbe kerülnek. De még mindig örülhet a banda, hogy nem kellett szupportpénzt fizetni! Összegezve, nem könnyű helyzet, nagyon remélem, hogy változik majd a jövőben. Nem szabad feladni a próbálkozást, hiszem, hogy Magyarország is felkerül majd a világ zenei térképére rock/metal szempontból is!

Egyáltalán itthon mi kell ahhoz, hogy befuss, avagy úgynevezett mainstream csapatod legyen?
T. Gábor: Csak tippelek, mivel nem is vágyom erre. Szerintem az ismeretség és a pénz elengedhetetlen. A zenei tehetség szerintem semmit nem számít. És mielőtt itt felhördülnek a mainstream csapatok, kijelenteném, hogy nem hangszeres technikai tudásra gondolok. A tehetség számomra a kreatív tehetséget jelenti, ami nem váltható ki semmiféle technikai tudással. Technikai zsenijük felhasználásával hozzák létre bizonyos társulások az olyan formációkat, amit az álintellektuel arcok progresszív metálnek neveznek, holott semmi közük a progresszív zenékhez, pusztán technikai power metal giccsparádék. A progresszív jelző eredetileg mást jelentett a hetvenes években. Létezik progresszív metál, de az annak nevezettek 5%-a ilyen csak szerintem.
V. Gábor: Jó hely, jó idő, tehetség, fazon, aktualitás, meg hogy bevállaj egy olyan attitűdöt, amit nem feltétlenül érzel magadénak, de van az összeg, amiért már igen :-) Elég jól körülírhatóak ebben az országban az úgynevezett sztárok jellemzői.
T. Gergő: Ez a világ legmegválaszolhatatlanabb kérdése. Ugyanis a zenében mindig megvan az a titkos (mostanában a műsor miatt így hívják) X faktor, amire nem lehet felkészülni. Vannak popos zenét játszó bandák jó imázzsal, akik kevesebb embernek játszanak, mint egy üvöltős metál zenekar. A hitelesség fontos, de nem mindenható. Azt gondolom, hogy ettől függetlenül mindent meg kell tennie egy bandának azért, hogy működőképes (csúnya szóval eladható) legyen. Lehetőleg minél jobban kell játszaniuk a hangszereiken. Sok „image huszárnak” már mindene megvan, de egy hangot sem tudnak normálisan lepengetni a gitáron. A szerencsétlen „utcai, hétköznapi” kinézet nem működik, hacsak nem koncepció, de már az is egyfajta imázs, ugye. Szerintem nagyon fontos a jó image és a hangszeres tudás együttese.



Nehéz megszervezni egy fellépést?
T. Gábor: Fogalmam sincs, de biztos. Több, mint három éve nem adtunk koncertet, és ha rajtam múlik, nem is fogunk soha többet.
V. Gábor: Nem egy-egy fellépés megszervezése a nehéz, hanem megismerni az országban klub-és fesztiválszinten azokat az embereket, akik már letettek ezt-azt az asztalra, megbízhatóak és tudod, hogy mire számíts, ha felhívod őket. Ez ugyanígy érvényes az ő szempontjukból is.
T. Gergő: Van vele munka, de nem lehetetlen. Nyilván nekünk jóval egyszerűbb dolgunk van, mint egy kezdő csapatnak. Nekik azt tanácsolom, hogy ragadjanak meg minden lehetőséget, hogy minél gyakrabban felléphessenek. Menjenek el más bandák elé, szervezzenek saját koncerteket, stb. Gyűjtsenek minél több tapasztalatot, akár sok negatívat is, ez feltétlenül szükséges a rutin megszerzéséhez. Ha eléggé jó zenét játszol, akkor előbb-utóbb feltűnsz majd valakinek. A fiatal jó bandák híre pillanatok alatt elterjed. Általában egymás figyelmébe ajánlják a zenészek. Sokan azt gondolják, hogy a „befutott” muzsikusok eltapossák az újakat. Én pont az ellenkezőjét tapasztalom. Nagy öröm számunkra, amikor valami tehetséges, valóban jó banda jelenik meg a színen. Ilyen volt pár éve az IHM megjelenése, vagy most Leander sikere. Nekünk is az az érdekünk, hogy legyen utánpótlás. Adott estben ne elriassza, hanem szórakoztassa a közönséget a vendégzenekar egy turnén.

Úgy tudom, a klubok elég nehéz helyzetben vannak...
T. Gábor: A klubok menjenek a fenébe... Nagyrészüknél semmiféle partnerség nincs a bandák felé. Egy klubban két helyen folyik tényleges meló. A színpadon és a pult mögött. A zseton meg a tulajé lesz, aki jelen sincs a rendezvényen.
T. Gergő: Igen, nagyon nehéz jó klubot találni idehaza. Nagyon leépültek sajna. A válság és az érdektelenség miatt nem érdemes milliókat feccölni egy koncerthelybe, vagy legalábbis nagyon kockázatos. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a klubokat, ahol méltóképpen lehet fellépni. Ez sajnos a közönségre is hatással van. A nagyérdeműnek (jogosan) megvannak az igényei. Nem feltétlenül szeretné megnézni a kedvenc csapatát áldatlan körülmények között. Ezt maximálisan meg tudom érteni. Mi sajnos nem tehetünk semmit. Vagy otthon maradunk vagy vállaljuk a körülményeket. Mi az utóbbi mellet döntöttünk. Azért szerencsére vannak kivételesen jó klubok, de általánosságban nem ez a helyzet.
A nagyobb közönséget mozgató zenekarok már ki tudnak bérelni fény és hangcuccot (bár jó lenne, ha nekik sem kéne erre költeniük és felszerelt helyeken játszhatnának). Underground szinten a feljebb említett rezsi miatt azonban már nincs lehetőség arra, hogy színvonalat emeljünk. Azzal kell „együtt élnünk”, ami a klubban található.
A klubok helyzetén az sem segít, hogy a pénztelenség miatt egyre többen a hely előtt isznak, bent szinte semmit sem költenek, vagy például becsempésznek pálinkát. A vidéki klubok 90 százalékánál sokkal kisebb így is az árrés, mint egy pesti hely esetében. Ha nem fogy az ital, akkor se hang-, se fénycuccra nem lesz pénz. Persze a „tudatos koncertre járókból” nem sok van. :))

Mennyivel másabb a helyzet külföldön?
V. Gábor: Mivel mi javarészt magyarlakta területekre megyünk, azt tapasztaljuk, hogy sokszor kevesebb pénzzel és több emberséggel dolgoznak a környező országok klubjaiban. Ezt nem szeretném ragozni.
T. Gergő: Külföldön is vannak lepukkant klubok. Nagy általánosságban azért sokkal jobb helyeken léptünk fel, mint itthon. Emlékezetes volt az a fellépésünk, amikor egy eldugott észt kisvárosban olyan minőségi klubban nyomtuk, ami itthon nem sok van Pesten sem!

Nehezíti a dolgokat az, ha valaki angol nyelvű szöveggel dolgozik?
T. Gábor: Igazából ezt sem tudom. Mi elképzelhető, hogy a most készülő (harmadik) lemeztől teljesen átváltunk magyarra, meglátjuk hogyan dönt VIII-ik. A Nagaarumnak meg mindig magyar szövegeket írtam, és ezek után is azt fogok.
V. Gábor: Ez csak stilisztikai kérdés, szar magyar szövegnél bármi jobb :-) Itthon a jó magyar szöveg meg még évtizedek múlva is működik, az esetlegesen rossz angollal nem foglalkozik senki, de nyugatra csak a folkos cuccok működnek magyarul, Ghymes, Muzsikás, stb.
T. Gergő: Itthon egyelőre ez mindenképp nehezítő körülmény. Két angolul éneklő rockbanda ért el nagyobb sikereket itthon. Régebben a FreshFabrik, mostanában pedig a Subscribe. Mondjuk az utóbbinál a magyar nyelvű számuknál, valamint a magyar betéteknél van a legnagyobb megőrülés. Nagy általánosságban az látszódik, hogy a magyar nyelven éneklő rockbandák tudják a legjobban megmozgatni a közönséget. Persze, a magyar nyelv nem jelent feltétlenül biztos sikert, de nagyobb eséllyel futhat be!!!

Szerintem eléggé nagy baj, hogy a hazai közönség nagyon nehezen fogadja be az új, kicsit kísérletezgetősebb, modernebb zenéket és inkább a „trú” metált, a már jól megszokott zenéket szeretik. Vajon miért?
T. Gábor: Ez elsősorban nem a közönség hibája...
A magyar rockzenei média valahogy olyan betegesen (vagy inkább kiszámítva) működik, hogy csak a NWOBHM vonalat erőlteti, meg a biztos befutó divatvonalakat.. Magyarul elhitetik a közönséggel, hogy csak ezek az irányzatok léteznek. A közönség nem is tud a kísérleti zenékről. Létezik egy rakás új heavy metal banda jelenleg, akik agyonmisztifikálják magukat, közben a világ legunalmasabb 20 éve kifulladt zenei trendjét követik, aminek az Ossian tette le az alapjait, és akkor talán még üdítő és lázadó volt. Nyilván ennek is megvan a helye a palettán még 2012-ben is, de a paletta magába kéne foglaljon mást is. De nem baj. A Thy Catafalque esetében például ez a torz rendszer ügyesen meg lett kerülve :-D
Egyébként meg jól belegondolva totál hidegen hagy, hogy mit fogad be a közönség. Nekem az a párszáz ember számít, akik letöltik a GuilThee meg a Nagaarum anyagait, és meghallgatják, és megmozdít bennük valamit. Egyszóval... Nyomja csak a kis kedvenceit a média. Én elégedett vagyok.
V. Gábor: Mert ha le tudnak szabadulni hétvégén a klubba az iskolából, meg a munkahelyükről, akkor mulatni akarnak, sörözni, csajozni/pasizni és ez így is van rendjén. De azzal vitatkoznék, hogy a modern cuccok nem népszerűek, szerintem ha lenne egy nagyon jó fazonú deathcore/djent magyar zenekar jó dalokkal, két éven belül tudna játszani a nyári fesztiválokon. Viszont sajnos jó sok ám a meg nem értett művész is, akikben erős bizonyítási inger van, hogy ők igenis el tudnak számolni ötig meg hétig is, aztán a kilencven százalékuk az első demóig se jut el, mert primadonna.
T. Gergő: Ezzel nem feltétlenül értek egyet. A Depressziót vagy a Roadot nem lehet „trú” metálnak nevezni, ugyanakkor persze nem is a Mars Volta által kikövezett úton haladnak. Itthon mindig is pár év késéssel lett divat sok zene. Ez még mindig így van egy picit, habár az interneten minden azonnal elérhető. Vannak azért ellenpéldák, itt van a Southern Oracle vagy a Till We Drop, akik nagyon aktuális zenét játszanak, és egész sok ember szereti őket itthon is. Azért az alapvetően elmondható, hogy a magyar rock közönség a tradicionálisabb rockon alapuló zenéket részesíti előnyben. Hogy miért? Csak elméleteim vannak. A „szimat szatyor” azaz gázálarc táska is csak Magyarországon „menő”. Vannak honi sajátosságaink a rockzenében, amelyek a klasszikus „csöves” korszakból öröklődtek tovább a mai fiatalokra, valószínűleg a szüleiken keresztül.

Szokássá vált rámondani csapatokra, hogy divatzenét játszanak... szerintetek mi az hogy divat zene?
T. Gábor: Ezt egy szám meghallgatása után, de inkább az első 10 másodpercben ki lehet deríteni. Az a divatzene, amiről kiderül, hogy azért csinálták, hogy tessék a népeknek. Mondjak példát? Ultraprofi, steril hangzású lemezek, ahol nagyon brutál melodic death riffelésre kiszakadós torokkal hörrent valaki, majd egy másik énekes pig squealt nyomat. Aztán 5 másodperces bridge után jön a 2-3 szólamos dallamos refrén. Szóval giccsparádé. Átlátszó, ócsó, tömegcikk. Megnevettet.
V. Gábor: Ezek ilyen gerjesztett dolgok, hogy sok tini zsebéből vegyenek ki sok pénzt. Felülnek egy ilyen hullámra sokan, aztán egyszercsak ciki lesz. Ez a divatzene. Nem nagyon foglalkozunk ilyennel, mert mi magunk sosem voltunk trendik, átcsapott már a fejünk felett mindenféle "izé"-metal meg "izé"-core, meg post-"izé", aztán ezek mind mentek a kukába, rajtunk meg többen vannak évről- évre.
T. Gergő: Ezt mindig is hatalmas baromságnak tartottam. Általában irigy emberek szokták ezt rámondani sikeres bandákra. Mi az egyáltalán, hogy divat zene? Mik a jellemzői? Nehéz ezeket a kérdéseket megválaszolni, ugye? Egyesek sokszor „kisajátítanak” maguknak egy bandát. Aztán idővel, ha csapat sikeressé válik, ha már sokan szeretik, akkor a szemükben divatbandává válik a zenekar. Olyan bandák is sokszor megkapják ezt a titulust, akik sok lány rajongót vonzanak. Ha belegondolsz a zenekar szempontjából az a legfontosabb, hogy minél több ember legyen a koncerteken. A fanyalgó nem-tetszik-a-banda-mert-sokan-szeretik típusú arcok hamar lekopnak. „Elmennek százak, jönnek ezrek”! :D

Szintén divatos lett ilyen nagyon jól hangzó stílus megnevezésekkel dobálózni. Mindenféle metál elé odarakni hogy progresszív, meg minden hogy core…
T. Gábor: A progresszív jelzőt - mint már említettem - azok a zenészek használják, akik kreativitás híján hangszeres maszturbálással elégítik ki a közönsé... magukat, és néhány majom beveszi a maszlagot. A core az meg core. Hulladék. A Fonogram szívesen díjazza ezt a két kategóriát. Egészségükre! Én nem irigylem tőlük.
V. Gábor: Nincs ezekben annyi lazaság, hogy azt mondják, mi rockzenét játszunk... Különbözni kell mindentől, meg kiválni, meg mittudomén, hülyeség az egész.
T. Gergő: Az újságírók kénytelenek valahogy egy-egy új zenekart vagy zenei stílust „beskatulyázni”. Ezzel nincs semmi baj, valahogy el kell magyarázni, milyen zenét játszik egy bemutatandó zenekar.

Most hogy így benne vagytok már a dologban, elkezdenétek újra a nulláról?
T. Gábor: Persze. Nem rinyálni kell, hanem melózni. Egy mai PC már kellő erővel bír egy jófajta stúdióprogi és VSTi-k futtatására. A gitár keveréséhez kiváló szoftverek vannak szintén, szal NEM igaz, hogy csak félmilkós csöves fejekkel lehet a húrokból kihozni a végítéletet. Ha meg nem nyereséges a koncertezés, nem kell csinálni. Aki emiatt sír, esetleg ennek ellenére mégis belemegy, az nem a zenét szeretné prezentálni, hanem saját magát.
V. Gábor: Ez érdekes kérdés. Aki itthon benne van 30-35 évesen, az sosem a nulláról fog indulni, mert vannak referenciái. Max. külföldön lehetne nulláról kezdeni, arra meg már láttunk sok példát, kiköltözött a zenekar, aztán meg hazajöttek.
T. Gergő: Én mindenképpen. Sok mindent csináltam, de a legjobban a színpadon érzem jól magam. A zenélés minden egyes alkotóeleméhez szükséges munkát imádom csinálni, a borítótervezéstől a dalíráson át a koncertszervezésig.

Ha újra kellene kezdenetek egy garázsban, vagy szobában, kezdő hangszerekkel, ismeretség nélkül, de ezekkel a tapasztalatokkal, hogy vezetnétek a zenekarotokat?
T. Gábor: Úgy, ahogy az előző kérdésedre válaszolva elmeséltem. Arc nélkül, pörgés, és villogás nélkül. Minél több zene, minél kevesebb duma. És főleg nem bőgnék egyfolytában, hogy szegény mi, milyen nehezen érvényesülünk, és nincs közönségünk... brühühűűű... Én is túl sokat locsogtam már. Elnézést érte...
V. Gábor: Sokkal kevesebb felesleges kör, semmi befizetős turné, semmi falusi tehetségkutató, többhónapos előretervezés, függetlenség, és néha valami jó kis botrány.
T. Gergő: Sok zsákutcát el tudnék kerülni, az biztos. Talán, ha egy mondatban össze akarom foglalni, akkor azt mondanám, hogy sokkal körültekintőbben választanám meg a zenésztársaimat és sokkal tudatosabban írnám meg az első lemez anyagát.

Ennyi volna. Remélem mindenki kibeszélte magából azt, ami benne volt. :)
Köszönöm szépen hogy szántatok időt rám ismét. Sok sikert és szerencsét kívánok nektek!




Len